2008. szeptember 21. vasárnap 22:20:17
Rendkívül értékes és fontos írásra leltem itt:
http://monarchista.blogspot.com/2008/09/nemzetkoronzs-s-ms-kptelensgek.html
A szerző zseniálisan rávilágít zavaros gondolatokkal terhelt korunk képtelenségeire. Ez az elemzés szellemi iránytűként szolgál, ezért is másolom ide.
“2008.09.19.
„Nemzetkoronázás” és más képtelenségek
Gondolatok a magyar republikánus Szentkorona-eszme kapcsán
Írta: Pánczél Hegedűs János.
Magyarországon a jogfolytonosságot, a Szentkorona-tant, és a történeti alkotmány érvényét szinte csak a jobboldalon vetik fel, sőt annak is a quasi szélső szegmensében az ún. rendszerváltás (1989-90) után. Mindezzel nincsen semmi baj, hiszen maga a besorolás nem jelent semmit sem, mert manapság a második magyar respublikában, ha azt mondják, hogy „szélsőjobboldali” azt az éppen uralmon lévő pártokrata klientúrához képest kell mindig érteni, nem feltétlenül egy történelmi perspektívában elhelyezni. A helyzet nem is ezért érdekes, sőt ezért leginkább érdektelen. Sokkal inkább azért érdemes megvizsgálni, mert a magyar közjogi normalitás ma extremitásként kezelik leginkább. Erre azért van szükség, hogy a magyar köztársaság azt tudja magáról állítani, hogy amit ő képvisel, az a normalitás és a valóság és minden más extremitás. Álláspont kérdése, mert ha éppen mondjuk a nemzeti hagyomány szempontjából nézzük, akkor a magyar köztársaság egy egyszerű közjogi nonpluszultra és egy szélsőséges interregnum, semmi más. Aquinói Szent Tamással mi is azt valljuk, hogy a törvénytelen, de mondjuk éppen jogszerű rend is jobb, mint az anarchia. A jogszerű, de törvénytelen rendszer e mellett pedig ok és lehetőség arra, hogy a törvényességet visszaállítsuk, jelen esetben ez a királyságunk.
Itt kapcsolódik be a történetbe azok csoportja, akiket az első mondatban említettünk meg. Ők vissza akarják hozni a magyar nemzet számára régi közjogi pilléreit, és azt gondolják, hogy mindezzel a helyzet majd normalizálódhat. Ezeknek a csoportoknak nagyon sokáig nem volt komolyabb – értsd olyan, amelyet a köztársasági klientúra is komolyan vett volna, és amelyre hallgattak volna a magyar tömegek – politikai ereje és meglehetősen heterogén volt az összetétele is. Mindenki elméleteket gyártott a nagyon is fontos ősi fogalmaink mellé, sokszor kétségeseket és homályosakat, nem kevésszer öntörvényűeket is. Vannak különböző egyesületek, társaságuk, alapítványok, mozgalmak és szervezetek, gondolkodók, proféták, szellemi vagabondok és lázadók, és e mellett kevesebb jogi felkészültségű ember is, aki ezekkel foglalkozik. Írásunkban is azokkal foglalkozunk, akik, ezt „republikánus Szentkorona-tan alkalmazásokat” (nem feltétlen autodidakta) képzettséggel, erős hivatástudattal művelték és valahova el akarták vinni azt. Ahogyan én követtem figyelemmel a dolgokat, közülük is kiemelkedik dr. Zétényi Zsolt jogász alakja, aki legkésőbb 1995 után egészen nagy hangsúlyt fektet a Szentkorona-tannal kapcsolatos vélekedéseire, a történeti alkotmányra és a jogfolytonosság kérdésére is. Zétényi a rendszerváltás utáni parlament legelső ciklusában MDF képviselőként országgyűlési képviselő volt, később több más, alapvetően nemzeti, jobboldali szervezetnek aktív tagja, amelyek közül a Nemzeti Jogvédő Alapítvány emelkedik ki leginkább, de e mellett olyan szervezetnek is alapítója, mint a Kárpát Haza Nemzetőrség, amely a történeti alkotmány mellett áll ki, de ezért úgy gondolja, hogy egy újabb szavazás elég lenne és a Parlament feloszlatása is, meg emellett Jézus Krisztus egy panteistább szemléletét adja a kiáltványában. Zétényi nézeteivel azért foglalkozunk bővebben, mert amit vall, az egyszerűen emblematikus és azon a szinten van, ahol még nagyon is fontos foglakozni mindazzal, ahogyan és amiért a magyar közösség organikusan kialakult önszabályozó rendjére tekint. Leginkább azonban azért érdemes jobban megvizsgálni, mert ahogyan ő gondolkozik, az sok mindent elárul azokról, akik még a tisztán népuralmi rendszerek, leginkább a kommunista diktatúra, alatt szocializálódtak és mégis a rendszerváltozásban, a tisztán republikánus fordulatban csalódtak és most a kiutat keresik.
Zétényi a gondolatait több könyvében (Magyarország Szent Koronája, A Szentkorona- eszme mai értelme, Mi a teendő a múlttal? Több fényt!), írásaiban, felszólalásaiban, előadásaiban elmondta. Lényegében önmagához mérten legalább konzekvensen, évek óta ugyanazt a nézetet vallja, néha csak aktualizálja a dolgokat, annak megfelelően, hol és kinek mondja el azt. Először kellemes meglepetés volt, olyan embertől hallani mondjuk a jogfolytonosságról, aki aktív volt abban a korszakban, amely a jogfolytonosság helyreállításának elhalasztásában vétkes. Zétényi levonta a konzekvenciákat és próbálta megtalálni a saját közjogi rendszerünk alapjait, és azt felmutatni a mának. Ez jó szándékra vall. Leginkább azonban mindebben a rendszerváltás kiábrándultságát lehet látni az életútjában; 1956 alapvető élményként éri még fiatalként, 1989-ben a Bajcsy-Zsilinszky Társaságot főtitkára az Ellenzéki Kerekasztalnál, amelynek tagjaként aláírja a megállapodást a kommunista állampárttal, MDF-es képviselő lesz az első parlamentben. 1994 után otthagyja az aktuálpolitikát, másodvonalbeli lesz, de jobboldali, az önszerveződő értelmiségi szervezetekben tevékenykedik. Az 1991-es „Lex Zétényit”, amely elsőként szorgalmazta az elmúlt rendszer bűnöseinek a törvényes felelősségre vonását az Alkotmánybíróság, Dr. Sólyom László későbbi köztársasági elnök vezetésével, 1992-ben megsemmisíti.
Zétényi munkáiban a legjobb megközelítésben a kiút keresését, amelyet nyílván kudarc és csömör ugyanúgy okoz, véljük felfedezni. Leginkább régvolt nagyok gondolatait (pl. Molnár Kálmán) hozza el a mának. Legrosszabb megközelítésben azonban a mai periférikus magyar jobboldal tipikus káoszát látjuk meg, amely a középpont elhagyása után, egy folyamatos nemzet-zuhanásban mindenbe belefog és a nemzet romjainak katyvaszában él jelenleg is. Következetlenség, az elmúlt hatvan év fertőzöttsége, egyfajta köztársasági „szelep-effektus” – talán ezek a leginkább jellemzők a magyar radikális, egyben periférikus jobboldalra, ezek a legszembeötlőbb tünetei, melyek talán valamennyire elmennek egy vagy több ökölrázás esetében a Kossuth téren, de ha a történeti alkotmányunkról van szó, nem vezet ki minket a zavarból. Zavart szavak és vélemények csak újabb és sokkal nagyobb zavart keltenek. Célunk pedig a tabula rasa megteremtése, hogy tisztán lássuk, hol is vagyunk most. Zétényi sem következetes abban, hogy nem mondja ki 1946 hibáját és annak vállalhatatlanságát. Valószínűleg ebben a nagyon elterjedt „antidemokratikus-mumus” a hibás, amelyet azonnal rásütnek arra, aki mondjuk ezt megtenné. Pedig 1946 nem volt demokrácia, és még kevésbé volt demokratikus, ami ekkor történt hátában a megszálló Vörös Hadsereggel, de ezt már máshol elmondtuk. A korlátozott demokrácia nem demokrácia, csak pótlék. Alkoholmentes sör, pótkávé, szaharin csupán. Pótolja azt, aminek ott kellene lennie, de nincsen ott, mert nem lehet ott. Ott van valami más helyette. Ital – mámor nélkül. 1946 ezért tabu ma. Aki nemet mond 1946-ra, az, nemet mond 1989-re is, ezt nyílván sokan nem tehetik meg, generációs élmény, egzisztencia, tényleges kapcsolati tőke, korlátoltság és a többi okán. Zétényi nem mond rá nemet. Hasonló fájdalmas dolgot észrevettünk Dr. Tóth Zoltán Józsefnél és Kocsis Istvánnál is, akiknek érvelései egészen hasonlóak Zétényiéhez, meglehet talán nyitottabbaknak láttuk őket, a témában egyedül Dr. Balogh Sándor véleménye közelített a valósághoz a legjobban, az általunk ismertek közül.
Zétényi Zsoltnak és még többeknek, akik a Szentkorona-eszmét fontosnak tartják, de valamiért 1989-nél messzebb nem akarnak látni, a népszuverenitást tartják a legfontosabb, sőt az egyetlen rendező elvnek a magyar közjogban, ami csak akkor lehet igaz, hogyha az ember köztársaságpárti. Mi nem vagyunk azok, ezért ezt az álláspontot is megfelelő távolságtartásban kezeljük. De, ha köztársaságpárti, akkor vajon érvényesítheti-e ebben az államformában a Szent Korona tanát és a történeti alkotmányt, legfőképpen helyreállítható-e ebben az államformában a megszakadt jogfolytonosság? Zétényi így fogalmaz „Jogfolytonosság és alkotmány” című kiskátéjában például; „Történeti alkotmányunk alapelvei a modern alkotmányosság alapelvei (a népszuverenitás és népképviselet, a hatalmi ágak szétválasztása és egyensúlya, a törvények uralma, a jogállam) és a törvény előtti egyenlőség elve megegyeznek, de a Szentkorona-tanban gyökerező alapelvek többlet tartalommal gazdagítják azokat.”. A történeti alkotmányunknak a király benne foglaltatik, mint szuverén közjogi személy, valóságos államszerv, aki a Szent Korona feje és annyi joggal rendelkezik (legalább), mint a Szent Korona tagjai együttesen, ebből fakad az ellenjegyzési joga is az Országgyűlés aktusaival szemben. A felkent magyar király Isten kegyelméből uralkodik, amelynek a magyar nép aláveti magát és elfogadja azt, amely mellett a magyar király is megfogadja, hogy a magyar nemzet törvényeit betartja a királyi hitlevél kibocsátásával, mely lényegében III. Károly óta ugyanaz. A hitlevél szövegét az Országgyűlés fogalmazza meg és egy küldöttsége által nyújtja át a megkoronázandó királynak, aki azt aláírja, lepecsételi és a magát bemutató Országgyűlés előtt a hercegprímásnak törvénybe iktatás végett visszaadja. Ez a nemzeti egység egyik legfontosabb alapja, ez a jogfolytonosság megújításának egyik elengedhetetlen aktusa, ez az élő Szentkorona-tan, amikor működik és nem jogi absztrakció csupán. A magyar nemzet közjogi berendezkedésében tehát a népszuverenitás az istenkegyelmiség alá helyeződik és soha nem fordult elő „tiszta állapotában”, csak a köztársaságok ideje alatt, amelyek viszont a történeti alkotmány, a Szentkorona-tan eltörlését, és a jogfolytonosság megszakítását hozták maguk után (1918, 1919, 1946, 1949, 1989). Ahogyan máshol korábban már leírtuk ezt, a magyar köztársaságoknak soha nem volt szükségük a Szentkorona-tanra, a II. Magyar Köztársaság sem kivétel ez alól, hiszen a Szent Koronára is csak, mint „ereklye” emlékszik törvényi szinten (2000. évi I. tv.). Isten, király, haza – ez volt a helyes sorrend a magyarnak, így van jelen a gondviselés a magyarok országában, legkésőbb Szent István óta, és ezen a sorrendben semmilyen dinasztia nem változtatott, csak a népuralmista államformák, amelyek kivették Istent, a királyt, és a haza helyett a népet, de leginkább a tömeget helyezték be, a gazdaság és a pártok mellett.
Zétényi nem fogadja el a hierarchiát sem sajnos, amikor jellemzően megállapítja, hogy a Szent Korona tagság „mellérendeltséget” jelent 1848 óta. 1848-ban azonban csak az országgyűlési követeknek a választását helyezte népképviseleti alapra a nemzet (szigorú cenzussal, tehát nem alanyi jogon!), a király jóváhagyásával (1848. évi V. tc.), de nem az állami berendezkedést, hiszen a király továbbra is Isten kegyelméből uralkodott, egészen ezeddig utolsó királyunk, IV. Boldog Károlyig bezárólag, aki ezt élete végéig irányadónak is gondolta, ezért nem mondott le soha a trónról. A hűség és a hódolat nem a Szent Koronának szól tehát, ahogyan Zétényi fogalmaz, hanem a Szent Koronával megkoronázott felkent magyar királynak, aki az isteni kegyelmet és nemzeti egységet képviseli, ezért volt a legnagyobb bűntett apostoli királyságunkban a felségárulás, amely a nemzetárulást jelentette gyakorlatilag. A Korona csak akkor „működik”, hogyha a benne rejlő közjogi hatalom is működik, nem pedig akkor, hogyha egyfajta „közjogi fétisként” tekintünk rá. A koronázás a nemzet akaratának a manifeszt módon létrejövő aktusa, amelyben az isteni kegyelem, a nemzeti akarat egyesül, egy szent aktusban - a koronázásban. Ez után működik a Szentkorona-eszme és nem e mellett, vagy e helyett! Tipikusan XXI. századi torzultság azt feltételezni, hogy egy olyan népszuverenitáson nyugvó államformákban (köztársaságok), amelyek ignorálták a királyságot és ezzel mindent, amelyet ebben az államformában talált ki magának a nemzet - helyre lehet állítani majd a leromboltakat és meg lehet hagyni a romboló államformát. Ami így helyreállítódhatna, az csupán egy újabb közjogi absztrakció, ugyanolyan politikai-társadalmi kísérlet, a hatalom közvetítése, amely a politikai status quo átszervezését szolgálja, mint az elmúlt közel hét évtizedben minden, ami ebben az országban politikai-társadalmi változást idézett elő. A jó szándék kevés tehát, a Pokolba vezető út ezzel van kikövezve.
A köztársaságnak nincsen szüksége a Szent Koronára, a Szent Koronának sincsen szükséges a köztársaságra, soha nem is volt, éppen ellenkezőleg. Tűz és víz kioltja egymást, valamelyiknek vesznie kell. Most éppen a Szent Korona veszett el a nemzet számára, ezt mindenki tisztán láthatja. Aki a nemzetnek a Szent Koronát akarja, annak a királyságot is akarnia kell. A nemzetnek szükséges van újra a saját maga alkotta törvényeire, a saját szabályaira, a nemzetnek a Szent Korona kell és az, az államforma, amely garantálja ezt neki, nem amely elvette tőle! Ez az államforma pedig az apostoli királyságunk, amelyben minden változás királyi szentesítéssel jött létre, nem forradalmi úton, mint korábban azt a tisztán népuralmista államformák esetében tapasztalhattuk itthon.
A Szent Koronával és annak a tanával kapcsolatos jellegzetes modern torzulást legesszenciálisabban egyébként Sándor András fogalmazta meg 1997-ben, amelyet Zétényi is idéz, többször is pozitíve, tegyük most meg mi is azonban ellenkező előjellel; „A Szent Korona – Magyarországon – nincsen összekötve a születéssel öröklődő monarchia intézményével és a klasszikus monarchikus államformával, ez csak addig állt fent, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig Sub Specie Sacrae Coronae. Ennél fogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság struktúráját testesíti meg.”. Ez a két tételmondat valószínűleg a republikánus Szentkorona-tan nonpluszultrája, illetve esszenciája, az attól függ, hogy honnan nézzük. Mi a történeti alkotmány szemszögéből nézzük, amely az apostoli királyságunk szemszöge is egyben. A Szent Korona elválaszthatatlan volt a magyar történelemben a monarchiától és a monarcháktól, vagyis a felkent királyoktól. A Szentkorona-tan ezzel kapcsolatosan fejlődött ki, az uralkodás gyakorlatát szemlélve, aktualizálva alakították ki a magyar rendek, akik 1848-ig a magyar nemzet megtestesítői voltak, a Szent Korona (egyetlen) tagjai. Semmilyen „cselekvési szabadságot” nem kapott vissza a nemzet 1301-ben, mivel a cselekvéseinek a szabadságát ő maga mindig korlátok között tartotta, ezek a magyar törvények, amelyeket a Magyar Királyság keretein belül alkottak, szabadon, önrendelkezésük teljes tudatában a magyar rendek, tehát a Szent Korona tagsággal rendelkező magyar nemzet majdnem 700 éven keresztül a Turul/Árpád-dinasztia kihalása után is! A Szent Korona tana pontosan e magyar nemzetiségű dinasztia kihalása után kristályosodik ki és válik észrevehetővé az utókor számára. Ebből következtethetünk arra, hogy korábban ezt nem kellett lefektetni, mert élő gyakorlat volt, de arra semmiképpen sem, hogy ez „köztársasági struktúrát testesít” meg, mikor az 1849-ig lényegileg fel sem tűnik politikai síkon a magyarok között és akkor is, pontosan még Kossuth is, akiknek a „kormányzóelnökségét” Sándor is olyan nagyra tartja, ezt a lehetőséget mélyen elveti! A republikánus Szentkorona-tan tehát az egyik legképtelenebb közjogi-politikai hipotézis, amely semmilyen hagyománnyal, nulla érvrendszerrel rendelkezik és folytatja azt a forradalmi utat, amelyet a respublikák mindig szerettek alkalmazni, nem foglalkozik azzal, hogy tiszteletben kellene tartania a magyar közjogi rendszer organikusságát is. Zétényi a közjogi absztrakcióban odáig megy, hogy „nemzetkoronázásról” beszél, amennyiben a Szentkorona-tan érvényesülni tud majd a magyar közjogban újra, köztársasági keretek között, mert „A Szentkorona-tan a nemzetszuverenitássá nemesedett népszuverenitás alapján áll.”. Ezeket mondja; „A Szent Korona eszme legújabb-kori nagy fordulata az, hogy a királynak (a Szent Korona fejének) helyét is tartósan a magyar nemzet tölti be, a Szent Korona és a nemzet azonos. Legyen Magyarország valóban a Szent Korona országa! Ennek feltétele a magyar nemzet felemelése erkölcsben, lelki kultúrában, műveltségben. A kérdés nem az, hogy királyság vagy köztársaság legyen, hanem az, hogy sikerül-e az erkölcsi-szellemi nemzetkoronázás.”.
A „nemzetet megkoronázni” ugyanolyan dolog, mint kiállni 22 embernek és azt mondani, „mi a nemzet nevében lefoglaljuk az összes aranyat a mai nappal!”. Absztrakt és gyökértelen. Légből kapott dolog ilyeneket állítani, politikai-közjogi felelőtlenség. Nemzetet koronázni nem lehet, a nemzet azonban tud koronázni, és ez az igazi rang egy nemzetnek, mert ez a szuverenitásának az igazi mérőfoka, ez is volt ezer éven keresztül, miért kellene e helyett valami újat kitalálni, főleg, hogyha a tant a magunkénak érezzük és ezt érvényesíteni akarjuk e hazában? Zétényi ezzel nem a Szentkorona-tan-on belül cselekszik, még csak nem is azt bővíti, hanem a helyett és azt felhasználva aláveti azt egy – a tan szerint - törvénytelen berendezkedésnek. Ez így a Szentkorona-tan érvényesülését vonja kétségbe és annak a nevében egy új, republikánus közjogi konstrukciót helyez. Zétényi azzal, hogy „nemzetkoronázásról” propagál, és ezzel akarja „átmenteni” a Szentkorona-tant a köztársaságba, gyakorlatilag véglegesíti az anyagi-, és a formai jogfolytonosság megszakítását, amely 1944. márciusa és 1946. januárja, végső pontként pedig 1949. augusztusa között állt be Magyarországon.
Valószínűleg a republikánusok is érzik ezt, ezért nem akarnak visszatérni a történeti alkotmányhoz, hanem egy újat akarnak kreálni, amely persze ugyanúgy kartális alkotmány lenne, tehát nem fejezné ki a magyar hagyományokkal, államisággal kapcsolatosan jogfolytonosságot, és nem a saját, közösségi, önszabályozó törvényeit adná vissza a magyarnak, hanem egy új politikai status quo kialakítására gondol. Zétényi dr. mellett egy másik lelkes republikánus szentkorona-tanos, G. Nagyné Maczó Ágnes (MDF, FKGP, Új Szövetség) is készített alkotmánytervezetet, amely a Szent Korona tana és az 1989 után kialakult status quo összeegyeztetésével foglalatoskodik. Maczó Ágnes 1995-ös alkotmány javaslata, amelyet az Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága nem javasolt általános vitára, lényegében elvetette azt, kimondja; „Mind a szocialista, mind az átmeneti alkotmányból teljesen hiányzott a magyar Szent Korona említése. A szuverenitás teljességét ezen alkotmány szerint a magyar Szent Korona testesíti meg. A magyar közjog az állami főhatalmat szimbolizáló Szent Koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, amely a szuverenitás teljességének a kifejezője. A korona önálló, a király személyétől független szerepe már a XIII. században megjelent. Ezt követően a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetőséggel is élt, hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbőczy hármaskönyve már a korona részének tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a Szent Korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása. A magyar korona szuverenitás teljességeként történő megjelenítése az új alkotmányban, történelmi hagyományainkra alapozva újra régi szerepéhez juttatja a magyar közjogban a koronát. Állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre. Természetesen ezzel nem szűnik meg láthatósága, az Országházban kialakítása lehetőséget ad arra, hogy a látogatók megfelelő őrzés mellett folyamatosan, az Országgyűlés munkájának zavarása nélkül megtekinthessék nemzeti kincsünket. Nemcsak történelmi emlék marad, hanem a magyar közjog élő részévé válik. A köztársaság elnöke, a kormány, s az országgyűlési képviselők esküjüket a magyar Szent Korona előtt teszik le. Ezen alkalmakkor a koronát az Országgyűlés üléstermébe viszik át, ahol ünnepélyes keretek között a magyar történelem jogfolytonosságát jelképezve van jelen. A szuverenitás teljes körű szabályozásához tartozik a védelem garantálása, mely szerint a Magyar Köztársaság fegyveres erői védik a nemzet szuverenitását. A szocialista alkotmány tartalmazta a népköztársaság meghatározást, ezért az átmeneti alkotmányban Magyarország: köztársaság címmel jelezték az államforma változását. Csak azért, hogy a tagadást a szocialista alkotmánnyal szemben megfogalmazzuk, nem szükséges ezt jelezni az első fejezetben, hiszen, ha az állam hivatalos nevét közöljük, ebben ez az információ is benne foglaltatik. A köztársaság elnökéről szóló III. fejezetben kerül sor az államforma meghatározására. Az állam egészének a hivatalos megnevezését szükséges a szuverenitásról szóló rendelkezések között megfogalmazni, mely szerint az állam hivatalos neve Magyar Köztársaság.”. Maczó csak annyit felejt el, hogy a „szuverenitás teljessége” a Szent Korona fényében hogyan valósítható meg a köztársaságban? Erre lenne válasz, hogy a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a képviselők, meg mindenki, aki számít, az leteszi az esküt a Szent Koronára? És akkor mi lesz? Attól ez még csak egyfajta kegyeleti aktus marad, nem lesz tétje még a dolognak semmi sem. A nemzet ettől még nem egyesül az isteni kegyelemmel, a transzcendens az immanenssel nem ér össze, nem következik be az, az egység, amely annyira egyedivé tette államiságunkat. Mi lesz a balansza a végrehajtó és törvényhozó hatalomnak ekkor? Egy tehetetlen, pártokrata köztársasági elnök? Ugyan. Ez idegen a magyar történeti alkotmánytól.
Új alkotmány, a történeti elemekkel - kinek és minek?
Maczó Ágnes azonban nem sokkal az Országgyűlés elutasítása után Dr. K. Csontos Miklóssal (FKGP) közös indítványban 1996-ban javasolta, hogy a Szent Koronát helyezzék el a Parlamentben, amely mint tudjuk később meg is valósult, meglehet ekkor ezt is elvetette a Tisztelt Ház. Ekkori felszólalásában – miután közel tíz (!) törvénycikkelyt idézett a történeti alkotmányunkból a Szent Koronáról – ezeket mondta; „A Szent Korona és az említett ékességek (ti. a koronázási tárgyak - PHJ) jelenleg a Nemzeti Múzeumban vannak. Alkotmányunk 19.§-a értelmében a Magyar Köztársaság legfőbb államhatalmi, népképviseleti szerve az Országgyűlés, a népszuverenitásból eredő jogok gyakorlója. Szent István koronája a magyar közjogi hagyományok folytán a magyar nemzet egészének gondolati egyetértésével mintegy szemléltetett kifejezése maradt a magyar államot alkotó, az országgyűlés által képviselt nemzetnek. Ezért a Szent Korona és az országgyűlési határozati javaslatban említett ékességek méltó helye az Országgyűlés. Az Országházban, a törvényhozás épületében, pontosan körülírandó őrzési rendszerrel kell annak elhelyezését és őrzését biztosítani. Az ékességek őrzéséről, azoknak a páncélkamrából és a vaspántozott koronaládából való kiemelésének lebonyolításáról, a kulcsok feletti rendelkezésekről és birtoklásáról kormányzati szinten történik gondoskodás.”. Ez pedig a legutóbb 1928-ban szabályozott Szent Korona rendtartásnak a meghonosítási kísérlete 1989 után. Az, hogy mi és mennyire valósult meg ebből, azt láthattuk 2000-ben, illetve utána, amikor azt is láttuk, hogy ez mennyire bántja a baloldali republikánusoknak a szemét és hogy a Szent Korona száműzését nem adják fel (nemrég a honvédségünk és a rendőrségünk avatásáról is száműzték annak mását, a látszatát is elkerülve egy igazi jogfolytonosság igényének). Maczó 1997-ban jelentette meg bársonykötésben az Új Magyar Alkotmány című könyvét, férjével (G. Nagy Ilián) közösen, amelyben lényegileg ugyanazon a talajon áll, mint Zétényi; a Magyar Köztársaság a Szent Korona Országa. A tények ismeretében azonban mi elmondhatjuk; nem az. Soha nem volt, soha nem is lesz az. A köztársaság mindig a Szentkorona-tan tagadását, illetve annak teljes feladását kívánja és hozta el a magyaroktól.”
