Harcos a cinóberösvényen

Fekete, szomorú karácsonyt élt nemzetünk hatvan esztendővel ezelőtt. Magyarország akkor még három és fél esztendeje nyögte a bolsevista megszállást. A kommunisták korábban elképzelhetetlen terrorja rettegésben tartotta hazánk népé. A fojtogató, hömpölyögve terpeszkedő sötétségben egyetlen reménysugár volt Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Rá figyelt a meggyötört, hagyományaiban, létében fenyegetett keresztény magyarság, az ő szavának engedelmeskedett a nemzet jobbik része.

Mindszenty József bíboros érsek, hercegprímás

Mindszentyt, ki 1892. március 29-én született a Zala megyei Csehimindszenten, 1945. szeptember 8-án nevezte ki esztergomi érsekké XII. Pius pápa. Ez egyben azt is jelentette, hogy Magyarország hercegprímása lett, s ily minőségében – a hagyományos közjog szerint – a király távollétében, akadályoztatása esetén a haza első embere. Személye tehát nem csak a „klerikális reakció” (mely egyébként feltétlenül üdvös álláspont) jelképe volt, hanem a bolsevisták által gyűlölt és elpusztítani vágyott történelmi Magyarországé is. Ezért lett első számú közellenség a vörös felforgatók szemében.
Mindent meg is tettek elhallgattatására, megfélemlítésére, ám Mindszenty József mély hittel, félelem nélkül állta a támadásokat, s hirdette Isten igéjét, valamint az egyetlen és örök Magyarország igazságát. Ezért példátlan lépésre vetemedtek az országrontók: 1948. december 26-án, karácsony szent ünnepén Esztergomból ávósok hurcolták el a valódi Magyarország első emberét. A vörös pribékek kéjes örömmel estek neki a szentéletű érseknek, ütötték-rúgták-gyalázták, és kábító hatású szerekkel gyógyszerezték, hogy aláírja az előre elkészített „vallomást”. Ily módon, minekutána – miként később naplójában írja – bár a lélek erős volt, ámde a test erőtlen, beismerte az arcpirítóan hazug vádakat. Koncepciós perben 1949 februárjában életfogytiglani fegyházra ítélték a korabeli Magyarország legnagyobb fiát. Betegsége és külföldi nyomás miatt azonban házi őrizetbe került Püspökszentlászlón, majd Felsőpetényben. Innen szabadította ki őrgróf Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy 1956. október 30-án, hogy Budapestre vigye. Híres rádiószózatában nemzeti egységre és építő munkára szólítja a magyarokat, tudván, hogy ő a haza első embere. Ekként fogadta budai rezidenciáján a külföldi delegációkat, s fölmentette a bolsevistákkal kollaboráló papokat. 1956. november 3-án azonban menekülni kényszerült. Az amerikai nagykövetségre menekült, itt élt 1971-ig. Ez év szeptember 23-án a Szentszék és a kádári Magyarország közti megállapodás értelmében elhagyta Magyarországot. Bár nem értett egyet VI. Pál pápa politikai döntésével, egyházi elöljárója iránti engedelmességből eleget tett kívánságának. E szomorú megállapodás értelmében nem hagyhatta volna el Vatikánt, s nem érintkezhetett volna Magyarországról elmenekült emigránsokkal, ezért nem a pápai államban, hanem Bécsben, a magyar prímások hagyományos rezidenciájában, a bécsi Pázmáneumban telepedett le. Ezzel is jelezte, hogy továbbra is magát tekinti Magyarország fejének. Sajnos huszonöt évvel az ellene folytatott gyalázatos koncepciós per után, 1974. február 5-én VI. Pál pápa üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, azzal az indokkal, hogy a magyar prímás lemondott. Ez azonban hazugság volt. Mindszenty maga cáfolta ezt hatpontos közleményében, melyben kifejtette, miért nem mondhat le Magyarország hercegprímása. A Szentatya azonban politikai döntés hozott, miután a kommunisták e lemondatáshoz kötötték, hogy szabadon engedjék a bebörtönzött egyházi személyeket. A Vatikán által megaláztatás tovább rontotta amúgy is rossz egészségi állapotát, s így 1975. május 6-án a bécsi Irgalmasok Kórházában visszaadta lelkét Teremtőjének. Végakarata szerint Mariazellben temették el. Kívánsága volt ugyanis, hogy csak akkor helyezzék hamvait örök nyugalomra magyar földben, midőn az utolsó megszálló bolsevista katona is elhagyta azt. Jellemző erkölcsiben mélyen romlott kollaboráns egyházi vezetésünkre, hogy a székében jogtalanul pöffeszkedő Paskai (közkeletű nevén Pászkai) László bíboros, e kommunistákkal kollaboráló III/III-as békepap, ki még az 1980-as években is Mindszentyt gyalázta, a hercegprímás akaratát figyelmen kívül hagyva 1990-ben hazahozatta hamvait, s az esztergomi kriptában helyeztette el, bár ekkor még Magyarországon tartózkodott a bolsevista Vörös Hadsereg.
Mindszenty volt a Magyar Katolikus Egyház mindeddig utolsó nagy vezetője. Nem pusztán esztergomi érseki széke üres (nyüzsögjenek bár benne hozzá teljességgel méltatlan békepapok), hanem a nyáj is pásztor nélkül kóborol. Magyarország vezetőjét várja: a hercegprímást, majd végül a királyt.

Új, eredeti gondolatokat leírni karácsony szent ünnepéről lehetetlenséggel határos feladat. Meglehet, alább többé-kevésbé közhelyek sorjáznak, ámbár Máraival szólva a közhelyektől nem kell félni, mert önmegóvó erő árad belőlük.
Karácsony - ez a létező legnagyobb közhely - ünnep. Vagyis olyan alkalom, midőn a foylamatos időből kilépünk az állandó, időtlen időbe, miként a jeles román bölcselő, Mircea Eliade írja Szent és profán című munkájában. Így tehát sajátos módon megvalósul az időutazás, amennyiben egyik időfolyamból a másikba lépünk át.
Kik ezt csak tapogatják, úgy szokták mondani, ilyes alkalmakkor az ember meglassúdik, elcsöndesedik kissé. Valóban, hiszen odahagyjuk a zúduló folyamatos időt, hogy megmártózzunk az időtlen állandóban, felidézzük régi idők ünnepeit, megidézzük rég eltávozott szeretteinket, s így lelkünkben, elménkben megszilárdítjuk a korokon átívelő folyamatosságot. Ez az elmélkedés, vagyis az erőgyűjtés ideje.
Karácsonyból, a keresztény világ nagy ünnepéből ugyanis legelsősorban erőt meríthetünk. Hiszen ez Jézus, vagyis a fény, a remény, a feltétel nélküli végtelen, önfeláldozó szeretet születése. Az esély megtestesülése, mely nem kényszerít, hanem választási lehetőséget ad. Próbára teszi a puszta észt és a szabad akaratot. S mint a húsvéti ünnepkörből tudjuk, a puszta ész és a szabad akarat csúfosan megbukik a vizsgán. Ráadásul önmaga előtt. Ezáltal győz a Megfeszített, kinek kínhalála csak a test pusztulását jelenti, valójában azonban mindaz, mit Jézus kinyilatkoztat, immár kétezer éve szilárd tudás. Több, mint puszta vakhit, hiszen a szeretet, illetve hiányának következményeit minden nyitott „szenzorokkal” rendelkező ember tapasztalhatja. Kell-e ennél valóságosabb bizonyság Jézus igazságára?
Jézus megnyilvánulása pisla fény volt a sötétben. Elég ahhoz, hogy tudatosuljon a hiány. Jézus a hiánypótló. A feltétel nélkül áradó szeretet bizonyossága.
Ma, midőn egyre őrültebb iramban húz le minket az örvény, fokozott szükségünk van e feltétel nélküli szeretetre. „Egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet itt a nép”, ugyebár. Kaparj, kurta, neked is jut; ez járja mifelénk jóideje.
Így aztán senkinek sem jut, illetve nem jut annyi, amennyi juthatna; s kinek jut, gyanakodva, rossz lelkiismerettel, szűköl azoktól, kiknek nem jutott. „Fortélyos félelem igazgat”, írta egykor József Attila. E félelem a hiányból táplálkozik. Nem csupán materiális hiányra gondolok, mi több, ez leginkább csak következménye egyéb hiányoknak: a bizalom és a szeretet fekete hiátusának.
Társadalmi méretű hiánybetegségben szenvedünk. Ennek tünete egyebek mellett a karácsonyt megelőző hisztérikus vásárlási láz. A Sátán alkalmasint odatelepedett Jézus zsámolya mellé, s délibábot kínál a hiányt felszámolandó. Vagyis még mélyebbre nyom az örvénybe. Mert mire embertársaink kifulladva, leizzadva, magukat agyonidegeskedve lerogynak az ünnepi asztalhoz, szellemük már kifosztatott, gyarmatosíttatott. Így válik bosszúsággá a szent ünnep, így mondogatják jobb sorsra érdemes emberek, hogy gyűlölik a karácsonyt. Pedig nem is a karácsonyt gyűlölik, hanem a hiányt, mit éreznek, de nem tudják vagy nem merik megfogalmazni maguk számára sem. Mert félnek: önbecsülésük megrengetésétől vagy mások epés megjegyzéseitől. Pedig az igazság szabaddá tesz, sőt, csak az igazság tesz szabaddá. Hamis önbecsülés, mely nem a valóságra támaszkodik; hamis megbecsülés, mely a külcsínt tekinti a belbecs helyett.
Tessék hát mindenkinek kilépni a fényre! Azért született meg, azért születik meg minden esztendőben a remény, az esély. A hiányt meg kell szüntetni, ezért ki kell mondani: a hiány betegít meg minket, az rontja közérzetünket, az tántorít el önmagunktól. Ahol sötét van, ott fényt kell gyújtani. Egyetlen kis gyertya diadalt ül a sötét fölött.
Ez karácsony lényege, miként én megélem. Karácsony a hiány felszámolása. A feltétel nélküli szeretet betömködi társadalmunk hasadásait.
Áldott karácsonyt kívánok!

Istentől áldott, békés, igazságot hozó, reményteljes karácsonyi ünnepeket kívánok minden jóakaratú, igaz embernek! Kívánom, hogy az ünnep hozzon lelkünkbe és elménkbe is minél több fényt. Szükség van rá.

És úgy általában mindenütt. De most majd példát statuálnak a szervezett szurkolócsoportokkal. Melyekről ki-ki gondolhat, amit akar, de tény, hogy elsöprő többségben izzó hazafiak biztatják kedvenceiket hétről-hétre a stadionokban. Olyan hazafiak, kik nem haboznak cselekedni is azért, amiben hisznek.
Vagyis veszélyesek a magyargyűlölő hatalomra.
Gyurcsány ezért beváltja Ficónak tett ígéretét, és leszámolásra készülődik.
Alábbi címen olvasható Bencze József főávós elképesztő “intézkedési terve”, mely akár az 1950-es években is íródhatott volna.

http://www.police.hu/nyitooldal/cikkek/orf_081203_01.html