Harcos a cinóberösvényen

Ezúttal a nagyszerű tollforgató, Milotay István egy írását másolom be ide. Minden szavát kőbe kéne vésni, akárcsak írása tárgya, Prohászka Ottokár püspökünk gondlatait.

Milotay István:
Visszaemlékezés Prohászka püspökre

2008 november 25 - kedd, 8:25
Mindszenty József mártíriuma mögött ott fényesedik az ő nagy lelki és szellemi elődjének halhatatlan emléke. A mártír prímás, Prohászka Ottokárnak, a fehérvári püspöknek nyomdokait követte, mikor a katolikus magyarság, de az egész magyar nép hitbeli erősítése mellett, a szociális gondoskodás és fölemelés nagy kötelességeire figyelmeztette az uralkodó osztályokat.

Prohászka elégett az első világháború katasztrófájának gondjai között s Mindszenty József a második ugyanilyen katasztrófa nyomán, a magyar nép mártíriumát szenvedte és személyesítette meg.

Az idők messzeségén át a fehérvári apostol-püspök emlékét idézzük.

Ott állunk az egyetemi templom előtt, az emberek sötét tömegében, akik későn jöttek. Ha ugyan lehetett egyáltalán elég korán érkezni ide, ahhoz, hogy helyet kapjanak.

De itt kinn, az utcán, a templom falain kívül is, a villamosok zajában, a bolt-redőnyök dörgése közben is, ugyanannak a szószéknek varázskörében maradtak legyökerezve, mozdulatlanul.

Az utcáról, a templom kapuján át, még ezt a szószéket sem lehetett látni, csak az emberek, a tömeg feje fölött, a kapunyíláson át kiözönlő fényességet.

Belülről, a templomi csöndnek, a magábaszállt áhítatnak valami halk, hangtalan zsongását lehetett hallani s a kiözönlő sárga fényben és a zsongó csöndesség felett a messze szószék felől egy-egy felkiáltás foszlányát, egy-egy erősebb akcentusát a szónoknak, aki megállította itt az emberek tömegét s akinek láthatatlan jelenléte is a lelki, vallási elragadtatás vonásait vetítette az arcokra…

A szónok Prohászka, odabenn a roskadásig, zsúfolásig megszállt hajótérben állt a csodálatos barokk szószéken, a gyertya-fények és csillárok rembrandti félhomályában, maga is mint egy rembrandti hős. A templom levegőjében még ott reszketett az imént elhalkuló orgonabúgás fájdalmas enyhesége, megterhelve a várakozás villamos feszültségével, a kihűlt tömjénfüst keserűségével s a lelki felindulás szinte érezhető szomjúságával és epedő nyugtalanságával…

Prohászka Ottokár püspök

A szónok Prohászka ott állt, lehajtott fejjel, a feléje a magasba fordított arcok napraforgóerdeje fölött. Ott állt töprenkedve, mintha hosszú útra indulna, hosszú, bizonytalan útra, mely a földi mélységekből a csillagok felé vezet, s amelyen csakhamar nyomába fog tódulni ez a sokaság, a lelki és művészi elragadtatás ellenállhatatlan kényszerével.

Pár mondat után, amelyekben a magyar füleknek eleinte oly különös, idegen hanghordozás zenéje vibrált, ez az előbb még felhőktől árnyalt arc lassan feltisztult. A magas, büszke homlok, a mélyenülő szemek, a markáns orr s az élesen meghúzott szemöldök felett az őszülő halántékok csillogásában világítani kezdett. Egy görög arc volt ez, Apolló arca, de tiszta, szabályos vonásaiban a krisztusi megismerés szenvedéseivel, fájdalmas szellemiségével.

És micsoda hang volt ez! Kedélyesség és felháborodás, áhítat és megbotránkoztatás, gyermeteg egyszerűség és filozófiai magasság váltakozott benne. A krisztusi ostorsuhogás kegyetlensége s a fölemelés és megbocsátás angyali simogatása, a velőkig ható gúny s a velőket megrendítő szeretet ölelkezett itt, egy soha el nem fáradó, a végtelent kereső képzelő erő szárnyain. Egy művész, egy ember és egy apostol birkózott itt, a pufók barokk szárnyain. Koszorúja alatt, önmagával, lángoló, lázadó hitével, saját korával, korának eszméivel, saját híveinek, saját népének bűneivel, gyöngeségeivel.

Az imént még fásult, várakozó arcok felnéztek rá, megbűvölve és odaszegezve, belső terhüket s a felülről ömlő fényt nem bírva, karjukra borultak, mintha néma, elfojtott zokogás rázta volna őket. A homályba vesző távoli boltívek alól a tömeg mélyéből sóhajok szakadtak fel a perceket megállító csöndességben. Sóhajok, amelyekben egy élet minden gyötrelme és egész megváltása tört fel, hogy mind odatolongjon, odaroskadjon annak a barokk szószéknek lábai elé…

Nem egy főpap beszélt itt, az egyházi méltóság magasságába zárkózva, hogy kitaposott dogmatikai igazságokat hirdessen, százszor, vagy százezerszer elismert elveket, amelyekből a kripták dohossága és részvétlensége ásít a szenvedő, vajúdó jelen felé. Egy apostol égett itt, a viaszgyertyák sárga-fehér izzásával, aki nem azért lépett a szószékre, hogy a dogmák elefántcsonttornyába meneküljön. A szónok úgy állt ott inkább, mintha egy hajó ormán állna, kitárva magát az óceán veszélyeinek.

Ez a kormányos, mindazoknak, akik hajójába szálltak, egymáshoz zsúfolódva, terhek, gondok, kétségek, a századvég és a századelő kétségeinek súlya alatt roskadozva, nem azt ígérte, hogy megkíméli őket a viharoktól és veszélyektől. Ez az árvízi hajós, ellenkezőleg, maga is a veszélyeket és viharokat kereste, melyek elől az emberek hozzá menekültek, egy századvég fordulóján s egy új század vajúdó születésében. Könyörtelen rémek voltak ezek. Magán az egyházon belül valami álmatag közömbösség, egy hétköznapi élet elégedettsége, vagy éppen rettentő közönye — rettentő ellenséges erőkkel szemben. Kívülről viszont, egy új bölcselettől megrontott világszellem, az anyagiasság elbizakodott gőgje és fellázadt démonai ostromolták az ezeréves hajó bordázatát. A hajó körül elközömbösödött és elvadult tömegek, cinikus értelmiség, hivatásukat vesztett osztályok élvezetvágya és tehetetlensége jelezte a feneketlen örvényeket…

Akiben igazán Krisztus lakott, mint ő benne, ilyen világok-harca közben, nem maradhatott meg a templom fényében, vagy homályában, a szószék elvi magasságaiban, ennyi veszéllyel szemben.

Aki az embert annyira szerette, mint ő, nem maradhatott közömbös egy nép, a saját népe, saját nemzete balsorsa, szenvedései iránt. Senki nem érezte nálánál jobban, már messze a háború előtt, egy új világ közeledését s a réginek haldoklását. A pusztító jelennel szemben nemcsak az imádkozó, de a cselekvő férfias helytállás szükségét.

„— Lehet — mondta egyszer — hogy sokan, akik az evangéliumot nem értik, a szeretetet másképpen értelmezik. Ők oly szeretetet gondolnak, amely magát elveszti, mikor mások önzésének, tolakodásának és szertelenségének prédájává lesz. Ők oly szeretetet gondolnak, mely Magyarország koldus népét jászolhoz köti, ott szegényes abrakon tartja s a néptől mindehhez türelmet és karácsonyi édes lelkületet vár. Igaz, hogy az evangélium szeretet és béke, de olyan szeretet, mely tűzet hozott a földre és a tűz mellé kardot és korbácsot. Kardot és korbácsot a petyhüdt, blazírt erkölcstelenség és árulás ellen és tűzet a bűn bozótjaira.”
A magyarságot, a magyar népet, a magyar szegénységet azzal a nyugtalan, emésztő fájdalommal szerette, mint valamikor Széchényi István. A római Szent Péter-templom márvány padlatán, vagy a kölni Dóm égbesuhanó oszloperdejében ez a magyarság és ez a szegénység szólította meg halkan az ő töprengő lelkét s ettől az érintéstől kezdve soha többé egy percre sem tud megpihenni, hogy keresse az orvosszert a mi nagy válságunkkal szemben, keresse az utat, mely, innen a mélyből, valahogy a magasba emel. Ezért hirdeti lépten-nyomon: „Az egyház vesse bele magát az eszméknek azon Golf-áramába, mely az elnyomott osztályok jeges tengere felé tör egyre s azok javára érvényesítse minden befolyását. A magyar nép minden téren való hátramaradottsága egy sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak, elsősorban az egyháznak mulasztásait kiáltja világgá”.

Prohászkánál nem a szociális érzés, a szegénységhez való lehajlás és egyszerűség erőltetett pózát jelentette, mikor egyszerű fekete reverendában, egy szál esernyővel hóna alatt, vonult be a püspöki székvárosba. Senki nála jobban nem látja és nem szenvedi a materialista világrend elnyomásait és aránytalanságait. Szíve vérzik az alsó osztályok keserveiért és hangja, mint a vésztjósló harangkongás, jogot és megértést kér a mostoha milliók mostoha sorsa iránt. „A proletariátusnak — úgymond joga van emberhez méltó életre s valljuk, hogy ezt nem lehet megteremteni a mai kapitalista rendszer megváltoztatása nélkül. Ott, ahol milliókat kell jobb helyzetbe juttatni, ott azoknak, akik birtokolnak, kell áldozatokat hozniuk. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét. A magántulajdonos kapitalizmus oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet. Erre nincs jog és nincs szentség sehol”.

A háború kataklizmájában, a történelem nagy drámáját egyetemlegesen irányító és így egyre jobban elboruló láthatár alatt, szinte a feltarthatatlan történelmi végzet árnyékában, az elsők közt emeli fel szavát a nagy reform érdekében: földet a magyar föld népének, amelynek csontjai négy világtáj csataterein fehérlenek s amely testéből állított élő sövényt az ezeréves rög, az ezeréves határok védelmére. Ő az első, aki az örökbérleti rendszer alapján, az állam kezessége mellett, bizonyos birtokhatáron felül, minden föld-vagyont a magyar nép birtokába akar juttatni. Így teszi meg az Országos Magyar Gazdasági Egyesület közgyűlésén, emlékezetes javaslatát ennek a nagy Célnak érdekében.

„Amiről itt szó van — mondja, — az egy szent elementáris kötelesség. A mi hőseink, akik Limanovánál és Doberdónál harcoltak, nem mehetnek szét, verklivel hónuk alatt, az országon, falábon, mint Solferino után mentek katonáink. Ezek az emberek — teszi hozzá — nem csak a királyért harcolnak, de harcolnak, azért, ami az övék és ha kiderülne, hogy nem volt miért harcolniuk, ez végzetes következményekkel járhat. Nemcsak rájuk, de reánk nézve is.”

És ő meglátta, mert meg kellett látnia s ki látta volna meg, ha éppen ő nem? — azt az irtózatos veszélyt, mely már a háború előtt s a háború nyomán még fenyegetőbben megrendíteni készült alattunk a földet és megrázkódtatta fölöttünk az eget, egy idegen belső gazdasági, erkölcsi és lelki térhódítás veszélyeivel. Ettől s veszélytől nyugtalanítva, hirdeti az ellenállás és önvédelem szükségét a keresztény magyarság megmentésére.

„— Az lehetetlen — úgymond —, hogy a beszüremlő idegenségnek ez a felső rétege, az ország lakosságának ez az öt százaléka ellepi a magyar nemzet testét, lefoglalja a hatalmat, alkossa az intelligenciát, kezébe vegye a kormányt és képviselje kifele is az ország hitelét, erejét, kereskedelmét, a magyar nép erkölcsi és eszményi jellegét.”

És harcolni akar ez ellen a „magyar halál” ellen, egy rajtunk rágódó politikai és gazdasági rendszer végzetes következményei ellen. Senki sem látta tisztábban az útszélre dobott, a kétségbeesett magyar ifjúság sorsát, amelynek életét és jövendőjét féltette s amelyet az idősebbek, a megalkuvók cserben hagytak. Senki se talált nálánál gyilkosabb szavakat a demokráciáról és radikalizmusról és a mi „liberális megbabonázottságunk”-ról, arról a vakságunkról, amellyel a régóta előkészített forradalmi szemfényvesztést és pusztítást néztük. — „Oda jutottunk, — írta a Károlyi-forradalomról — hogy Kossuth és Petőfi arcképe ékeskedett az októbristák minden kirakatában s a nemzeti szabadságharc, a negyvennyolcas nagy idők egész glóriáját a maguk feje köré csavarták dicsfénynek. Hogyne, hiszen forradalomról volt szó ott is, itt is s ha a magyar lelkesül Kossuth Lajosért és Petőfiért, akkor lelkesülni fog Károlyi Mihályért, Jászi Oszkárért, vagy Kun Béláért és a többiekért is.”

És ugyanő írta le ezeket a prófétai szavakat: — „Mit csináljanak a letargikus világ, a züllő Magyarország színterén azok, akik a kereszténység és a magyarság e dísztelen hanyatlásába belenyugodni nem tudnak s akik az aléltság és haldoklás dacára, egy szellemileg, lelkileg és gazdaságilag megújhodó Magyarországról álmodnak? Mit csináljanak azok, akik hisznek Istenben s az erkölcsi rendben, az életnek a halál ellen való küzdelmében? Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kell elevenednie és lelkünkben feltámasztó erővé kell válnia, ezzel a veszedelemmel szemben!”

Isten szolgája, Fehérvár püspöke, a krisztusi gondolat s a magyar krisztusi sors apostoli hőse, összerogyott, elomlott, elégett saját tűzében, ott fönn, annak a csodálatos barokk szószéknek magasságában. Ott esett el, a vihartól sodort, vihartól ostromolt hajó kormányosi hídján, ahonnan olyan kétségbeejtő messzeségekbe látott s ahonnan a magyar feltámadás ködlő partjait mutogatta…

(Új Magyarság (Brazília), 1954 július-augusztus)

Ezen írás forrása: http://kitartas.mozgalom.org/cikk.php?t=626

Érdekfeszítő beszélgetést hallottam ma kedvenc adómon, a Katolikus Rádióban. A Nyugat című, mesterségesen „minden idők legnagyobbjává” fújt irodalmi folyóiratról csordogált a csevely. Az iskolákban sajnálatos módon megkérdőjelezhetetlen igazodási pontként tanított lap 1908-ban indult, evégből került terítékre.
Félreértés ne essék, a Nyugat saját korában meghatározó irodalmi-közéleti folyóirat volt, így helye van a magyar kultúrtörténetben, s illő, hogy emlékezzünk rá. Ám a mögötte-körötte sertepertélők jórészt faji ösztöneiktől vezéreltetve egészségtelen mértékben eltúlozzák jelentőségét, miközben más szépirodalmi-politikai folyóiratokról szót sem ejtenek. E körök úgy tesznek, mintha a magyar kultúrtörténet időszámítása a Nyugattal kezdődött volna, s Kéri-Krammer Pál, Veigelsberg Hugó (Ignotus), Lukács-Löwinger György (igen, az 1919-es kommunista népbiztosról, „jeles bölcselőről”, számos SZDSZ-alapító „szellemi” atyjáról van szó) vagy a pénzen vásárolt báróságával kérkedő Hatvany-Deutsch Lajos volna az egyetlen iránytű. Holott eképp tájékozódva leginkább zátonyra futhatunk. Tény ugyanis, hogy a Nyugat szellemi alapállása a nemzetellenes liberális, szocialista, kommunista aknamunka volt. E küldetés jegyében közölték előszeretettel például szegény Ady Endre öngyűlölő verseit, melyekben a magát lángolva elégető költő eszelős dühvel támadta hazáját, nemzetét. Nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy magunk előtt lássuk az idegen vonású szerkesztők gúnyos félmosolyát, miközben egy tévelygő magyarral ütik a magyart.
Mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes lapszámot csurig töltöttek destruktív irodalommal. Ó, nem. Ennél sokkal kifinomultabb módszerekkel dolgoztak. A mérget inkább az újdonság erejével ható magyar lírikusok alkotásai közé csempészték be, miként suta, tehetségtelen sajátjaikat is a magyar géniusz segítségével igyekeztek rátukmálni az irodalomra fogékony közönségre. Kosztolányi, Babits, Móricz, Szabó Dezső, sőt, még Erdélyi József is megjelenhetett a Nyugatban, hogy szárnyaló tehetségük által eladható legyen az értéktelen termék, illetve a bomlasztó gondolat. Így történhetett meg olyas abszurditás, hogy Babits tündöklése mellett a teljességgel jelentéktelen Reichardt Piroska ügyetlen fogalmazványai is helyet kaptak, természetesen „új és erőteljes szépirodalomként” tálalva. Körítésképpen pedig beszerkesztették Lukács-Löwinger marxizmusról összehordott lapos lelkendezéseit.

Szemtelenül nyílt valóságábrázolás egy prágai zsinagóga előtt

A Nyugat utóélete a közéletet teljes mértékben mérgező zsidó-liberális uralom következtében meglehetősen egyszólamú, az elfogulatlan, netán kritikai hangok kiátkoztatnak. Ám a folyóirat korában még szót kaptak a bírálók is. Jeles irodalomtörténészünk, Horváth János már 1912-ben megírta A Nyugat magyartalanságairól című kitűnő esszéjét, melyben cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a zsidó-liberális lap a feltűnősködésig menő sznob újdondászkodás hajszolása közben, vagy épp azzal logikus összefüggésben kerékbe töri a magyar nyelvet. A tekintélyes ítész idézetek tömkelegének gondos elemzésével bizonyította, hogy a Nyugat tele van erőltetett szócsinálmányokkal, a percnyi divathoz igazodó stilisztikai keresettséggel, igen sok mondatszerkezet pedig fittyet hány a magyar nyelv szerkezetére. Horváth azt is világosan látta, hogy a Nyugatra jellemző a pökhendi nemzetköziség, a magyar történelem és kultúra fintorgó lekicsinylése, becsmérlése. Érdemes eszünkbe vésni Horváth János ezen igazságát: „…többé ne tévesszen meg bennünket a nagy csatazörej; tudjuk meg, hogy ott nem mindig s nem okvetlenül egy irodalmi iskola zörög, hanem a választójogos radikális politikai pártnak egy irodalmi oroszlánbőrbe bújtatott újságíró fiókja.” Bizony, a mérget igyekeztek színes cukormázba csomagolva adagolni a gyanútlan magyarságnak. Sajnálatos módon azt is meg kell állapítsuk, hogy meglehetős sikerrel tették ezt.
Legfőbb baj, hogy a Nyugatot ráadásul kanonizálta az uralomra jutott zsidó-liberális hatalom, s így az iskolákban e lapon kívül egyetlen szót sem ejtenek a legkülönbözőbb korok legkülönfélébb irodalmi-közéleti folyóiratairól. Pedig mióta a 18. században szárba szökkentek a hírlapok s egyáltalán a sajtó, Magyarország is bővelkedett jeles, nemes, erényes kiadványokban. Mindet fölemlíteni nincs hely, legyen elég itt csak néhány nagyszerű, önnön korában nagy hatású lap. Így a Batsányi János és Baróti Szabó Dávid szerkesztésében megjelent Kassai Magyar Museum, Kármán József Urániája, Döbrentei Gábor Erdélyi Muzéum című folyóirata, gróf Dessewffy József Felső Magyar Országi Minerva elnevezésű kiadványa, a Kölcsey és Vörösmarty nevével fémjelzett Élet és Literatúra (melyet meggyaláz dicstelenné fajzott korunk hasonló nevű szélsőségesen magyarellenes nyomdaterméke), Bajza József Kritikai Lapok, illetve Athenaeum című folyóiratai, Mátray Sándor Regélője, Csató Pál Rajzolatok elnevezésű hírlapja, s ki ne felejtsük Vahot Imre Regélő Pesti Divatlapját, Petrichevich Horváth Lázár Honderűjét, Henszlmann Imre Magyar Szépirodalmi Szemléjét vagy Gyulai Pál Szépirodalmi Lapok című tekintélyes periodikáját. A teljesség igénye nélküli válogatott sornak azonban ezzel még nincs vége, hiszen téved, aki úgy véli, a Nyugatnak a maga idejében nem volt vetélytársa. Herczeg Ferenc legendás Új Idők című családi-társasági-művészeti lapja, illetve Tormay Cécile Napkeletje teljes mértékben ellensúlyozták a Nyugat destrukcióját, s korukban igen magas példányszámot értek el, lekörözve a Nyugatot.
Kedves idetévedt olvasó, e bejegyzést böngészve elgondolkodtál azon, vajon miként lehetséges, hogy a felsorolt kiadványokról mit sem tudsz, miözben irodalomtörténetünk és közoktatásunk a Nyugatról dicshimnuszokat zeng? Ha igen, jó nyomon jársz.
A százesztendős lapot persze semmiképp sem szabad elfelejteni, annál inkább, hiszen helyes számon tartani, kik mely fegyverekkel rontottak a magyarságra, a nemzeti azonosságtudatra és büszkeségre. Igen, a Nyugatra is emlékezni kell, hogy fölismerjük korunk hasonszőrű szellemi kútmérgezéseit. Ugyanakkor feltétlenül rögzítsük, hogy a Nyugat egyáltalán nem számított a „szépirodalom egyedüli zászlóshajójának”, miként ezt a faji propaganda sugallja. Épp ellenkezőleg: az alapvetően romboló hatású folyóirat mellett valódi irodalmi igényességű, színvonalas, erkölcsileg is helytálló keresztény folyóiratok működtek egy egészségesebb korban.

A Gondviselés különös szeszélye folytán Spanyolország másik nagy személyisége, Francisco Franco Bahamonte tábornok is ezen a napon adta vissza lelkét Teremtőjének harminchárom évvel ezelőtt, 1975. november 20-án. Mindketten ugyanott nyugszanak, a Madridtól nem messze fekvő Elesettek Völgyében (Valle de los Caidos), ahol a spanyol polgárháború mindkét táborának halottjai alusszák örök álmukat.

Spanyolország megmentője, a győztes hadvezér, Francisco Franco Bahamonte 1892. december 4-én született El Ferrolban. Édesapja nyomába lépve tengerésztiszti pályára lépett. 1907-ben jelentkezett hazája tengerészeti akadémiájára, ám mivel létszámstop miatt nem vették fel, a toledói gyalogsági akadémia kadétja lett. Tanulmányai befejeztével 1910-ben alhadnagyi rangban lépett szolgálatba, először szülővárosában állomásozott. 1912-ben Spanyol-Marokkóba helyezték át. 1913-ban hadnaggyá léptették elő, s ezzel elkezdődött fényesen ívelő pályafutása. 1915-ben már századosként szolgálta hazáját, e rangot ő viselte legfiatalabbként, 23 esztendősen a spanyol hadseregben. 1916-ban egy sebesülést követően Oviedóba helyezték át, 1922-től a Spanyol Idegenlégió főparancsnokává léptették elő. Egy esztendővel később megnősült. 1926-tól, a spanyol-marokkói harcok lezárulta után tábornok lett, s ebbéli minőségében a zaragozai tábornoki akadémia parancsnoki tisztségét is betöltötte. 1929-től 1933-ig La Corúna katonai kormányzója volt.
A bolsevizmussal 1934-ben ismerkedhetett meg először testközelből. Ebben az évben Asztúriában kommunista lázadás tört ki, amit a Spanyol Idegenlégiót irányítva vaskézzel levert. Talán ennek köszönhető, hogy a baloldali „népfront”-kormány idején kegyvesztett lett, gyakorlatilag száműzték, éspedig korábbi állomáshelyére, Marokkóba.
Látva a vörösök dühöngését 1936. július 18-án Franco tábornok a marokkói spanyol hadsereg élén fellázadt a bolsevisták ellen, s ezzel kitört a polgárháború. A különböző világnézetű nemzeti erők (falangisták, monarchisták, és így tovább) Franco zászlaja alatt egyesültek, s diadalmasan nyomultak előre, felszabadítva Spanyolországot a vörösterror alól. A baloldali köztársaságiak oldalán számos kommunista nemzetközi brigád ügyködött, többek közt a barcelonai hóhér névre rászolgált véreskezű zsidó, Gerő (Singer) Ernő, míg a nemzetiek harcát német, olasz és magyar harcosok, illetve román vasgárdista önkéntesek támogatták. Utóbbiak közül Ion Mota és Vasile Marin Majadahondánál hősi halált haltak. Ez azért említésre méltó, mert mindketten vasgárdista vezetők voltak, mégis egyszerű közkatonaként küzdöttek az antibolsevista rohamosztagokban, példát mutatva ezzel a hősi életszemlélet gyakorlásában. Életáldozatukról mindmáig megemlékeznek a kékinges falangisták.
A nemzetiek élén Franco tábornok 1939. március 28-án bevonult Madridba, s ezzel helyreállt a rend Spanyolországban. Ezután a hadseregre, a Katolikus Egyházra és a Falange-ra támaszkodva katonai diktatúrát vezetett be, s letört mindenféle ellenzéket. A Védelmi Tanács államfővé választotta, ekkor fölvette a Caudillo (vezető) címet. (Ugyanezt a titulust használta António Oliveira de Salazar, Portugália legendás jobboldali vezetője.)

Geopolitikai helyzeténél fogva Spanyolország kimaradt a második világháborúból, bár mintegy hatvanezer spanyol önkéntes részt vett a keleti fronton az antibolsevista kereszteshadjáratban.
1947-ben Franco tábornok deklarálta, hogy Spanyolországban helyreállt a monarchia intézménye. A szigor is enyhült, így 1950-ben az ENSZ felfüggesztette a Spanyolország elleni bojkottot, 1962-ben pedig az ibériai állam csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez.
1966-ban Franco tábornok Juan Carlos Alfonso Víctor María de Borbón y Borbón-Dos Siciliast, a trónörököst nevezte meg utódául, ezzel már hivatalosan is visszavonhatatlanná téve a királyság helyreállítását. Betegsége előrehaladtával a hatalom gyakorlását 1974-ben ténylegesen is átadta az uralkodónak, aki jelenleg is Spanyolország királya (magyar nyelvterületen János Károlyként ismert.)
Francisco Franco Bahamonte, ezen aszketikus életvitelű, következetesen konzervatív, mélyen hívő katolikus spanyol hazafi végül 1975. november 20-án hunyt el Madridban. Ragyogó, makulátlan életútja örök példaként áll minden igaz jobboldali előtt. Nekünk magyaroknak azért is illő különös tisztelettel kell emlékeznünk a Caudillóra, mert ő volt az egyetlen nyugati államférfi, aki fegyveres segítséget kívánt nyújtani 1956-ban szabadságharcát vívó nemzetünknek. Külügyminisztere ezügyben lépéseket is tett az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete felé, ám az amerikai diplomácia árulása miatt végül hazánk magára maradt, Spanyolországot a nyugati hatalmak megakadályozták nemes szándéka kivitelezésében.

Hetvenkét évvel ezelőtt kommunista gyilkosok megölték Ibéria egyik legnagyobb szülöttét, José Antonio Primo de Riverát. 1936. november 20-án a vörös gazemberek diadalittasan lemészárolták azt a héroszt, kitől leginkább rettegtek.
Miért?
Mert José Antonio Primo de Rivera nem csupán igaz spanyol hazafi, szilárd antibolsevista és mélységes hitű keresztény volt, de nemzete lelkiismerete is. Olyan rendkívüli személyiség, ki a sátáni kommunista ideológiával szemben a spanyol hagyományokban és a néplélekben mélyen gyökerező világnézetet teremtett, a falangizmust. E gondolatiság nemzeti és szociális volt minden rezdülésében. Nemzeti, mert büszkén óvta mindazt a kultúrkincset, mit Spanyolország az évszázadok során megteremtett. És szociális, mert a keresztény etika kikezdhetetlen alapjain nyugodott, s az általa megálmodott társadalmi rendben minden jóakaratú, szorgalmas ember méltó életlehetőséget találhatott.

José Antonio Primo de Rivera 1903. április 24-én született Madridban. Szülővárosában tette le ügyvédi vizsgáit, majd hivatásának élt. Ám amikor az 1931-es választásokat megnyerte a köztársaságiakat, a szocialistákat és a polgári radikálisokat tömörítő baloldal, hazafias kötelességének eleget téve a politika felé fordult. Tisztán látta a sötét veszedelmet, mely hazáját fenyegette. Tudta, hogy az irigységre, önzésre, igazságtalanságra épülő bolsevizmus mérhetetlen szenvedést, vért, halált jelent. Figyelme kora nacionális és népjóléti gondolati pillérekre épülő világnézetei: a német nemzetiszocializmus, az olasz fasizmus és a román légionarizmus felé fordult. Felismerte, hogy e számos hasonlatosságot mutató, ugyanakkor egymástól alapvető tételekben különböző elvi rendszerek lényege a boslevisták által hirdetett, a nemzeteket szétziláló osztályharc kiküszöbölése a nemzeti és a szociális gondolat és tett szintézise által. E szintézis veleje, hogy csak az a magatartás lehet igazán nemzeti, mely szolidáris elesett nemzettársainkkal, s a szegényebbek számára is megteremti az esélyt arra, hogy önnön tehetségükből, erejükből hasznos, elégedett építőmunkásai lehessenek hazájuknak, népi közösségüknek. E fontos felismerés alapozta meg a falangista világnézet, majd végül e gondolatiság mozgalma, a Falange Espanola megszületését, mely 1933. október 29-én a madridi Comedia Színházban bontotta ki zászlaját. Ezen már szerepelt a mozgalom jelképe: a társadalom alapegységeit (egyén, család, lakóhely, hivatás, haza) jelképező öt nyílvessző egy, a földművelést és a teremtő, alkotó munkát szimbolizáló járomban összefogva.

Ez tökéletes szimbólumnak bizonyult, hiszen a Falange e természetes tagolódásból indult ki, s azt hirdette, hogy a politikai pártok természetellenes képződmények, a nemzetet mesterségesen megosztó és félrevezető alakulatok, ezért el kell tűnniük. (Ugyanígy vélekedett száz évvel korábban gróf Széchenyi István is, ki szerint a pártoskodás tette tönkre Európát.) A Falange szerint az ember természetes közösségei család, lakóhely és foglalkozás alapján alakulnak ki. A falangisták a különböző társadalmi rétegek együttműködésére és a hierarchia megtartásával a társadalomba való betagolásukra törekedtek, s ezt a felfogást nemzeti szindikalizmusnak nevezték el. Szerves összetevője volt e világnézetnek a királyság intézményének feltételek nélküli védelmezése, a katolicizmus és a nacionalizmus is. „Legyünk spanyolabbak, mint valaha voltunk!” – vallotta José Antonio Primo de Rivera, ki szerint a nemzet egy küldetés-egység az egyetemesen belül, s ezt a küldetést a lehető legtökéletesebben beteljesíteni szent kötelesség.
E világnézet s mozgalma érthető módon kivívta a bolsevista gazemberek gyűlöletét. A Falange és vezére, José Antonio Primo de Rivera legfőbb céltáblájukká vált. Spanyolország máskülönben is teljes zűrzavarba süllyedt, napirenden voltak gyújtogatások, jobboldali vezérek és egyházi személyek elleni merényletek. José Antonio Primo de Rivera ekkor már képviselő volt a Cortesben, ahol bátran szorgalmazta a vörösökkel szembeni határozott fellépést. 1936-ban a kommunistákból, szocialistákból, anarchistákból és liberálisokból álló úgynevezett Népfront nyerte meg a választásokat, minek következtében a terrorista cselekmények még inkább elszaporodtak. Ekkor csaptak le leggyűlöltebb ellenfelükre, a falangisták vezérére. Illegális fegyvertartás vádjával elhurcolták, megkínozták, majd egy, a söpredékből verbuvált „népbíróság” döntése nyomán Alicantéban 1936. november 20-án meggyilkolták.
José Antonio Primo de Rivera 33 esztendősen, krisztusi korban adta életét hazájáért, nemzetéért, tiszta elveiért. Szimbolikus ez: a vezért meggyilkolták, de szellemiségét és az általa létrehozott Falange-ot nem tudták eltaposni, s a később kitört polgárháború végül a keresztény és nemzeti erők győzelmével végződött, jelentős részben a falangista milíciáknak köszönhetően, kik Movimiento néven egyesültek a nemzeti erők többi árnyalatával, hogy diadalra segítsék Francisco Franco Bahamnote tábornok seregeit. A szellem diadalmaskodott a testen, az élet a halálon.
Máig szerettel és tisztelettel éneklik Spanyolország-szerte a Falange dalát, melynek szövegét maga José Antonio Primo de Rivera írta. Címe önmagáért beszél: Cara al Sol (Arccal a Napnak). E hősi életszemlélet mindennapi gyakorlása kötelessége ma is minden szilárd hitű, tiszta erkölcsű jobboldalinak.

Két jeles évfordulóra ildomos emlékeznünk november hetedikén. Az egyik szomorkás: negyven évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Hamvas Béla, a magyar szellemtörténet kiemelkedő és mindenképpen legeredetibb alakja. Szépirodalmi igényű munkáiban csalhatatlan pontossággal világított rá a telejsségtől, szakrális iránytűitől elszakadt modern emberiség súlyos válságára, melynek materiális természetű következményeit ma már mindenki láthatja. Meglátásai, tanításai azért is megkérdőjelezhetetlenül hitelesek, mert Hamvas úgy volt hamisítatlanul magyar, hogy közben az emberiség teljes kultúrkincséből táplálkozott. Szellemi öröksége a magyar géniusz és a világmindenség harmóniájában fogant.

Hamvas Béla

Vidámabb évforduló is van ma. 1842. november 7-én a Vas vármegyei Táplánszentkereszten született pölöskefői és kürtösi dr. Istóczy Győző, a magyar nemzetvédelem egyik úttörője, az Országgyűlési Antiszemita Párt vezére. Elévülhetetlen érdeme, hogy fölismerte, a zsidókérdés nem vallási vagy kulturális gyökerű, hanem lényegét tekintve faji probléma. További példaértékű cselekedete, hogy az akkori orszűggyűlés különböző politikai irányzatainak lényeglátó képviselőit egyesíteni tudta a magyar fajvédelem oldalán.

Istóczy Győző

Minimális kötelességünk, hogy emlékezzünk jeles magyarjainkra. Táplálkozzunk szellemükből!

Hetven évvel ezelőtt fényes, boldog napokat élt a magyarság. Németország és Olaszország döntőbíráskodása nyomán megszületett az első bécsi döntés, mely értelmében Felvidék déli, magyarlakta része és a mai Kárpátalja több települése felszabadult a csehszlovák államtákolmány uralma alól. A szabadság elérkeztét a magyarellenes történelemhamisítók nagyhatalmi alamizsnaként szokták beállítani, ami természetesen hazugság. A döntést a magyar állam okos és határozott külpolitikája kényszerítette ki. Akkoriban ugyanis volt magyar állam. Hazánk a párizsi bilincsek repedezésekor világosan közölte követeléseit, s ezt a Rongyos Gárda felvidéki fegyveres akciói is nyomatékosították. A gerillahadsereg harcosai közül számosan haltak hősi halált a megszállókkal vívott csatákban. Emlékük mindörökké legyen áldott!
A határozott magyar fellépés döntéskényszerbe hozta a nagyhatalmakat, s így Németország és Olaszország képviselői (főként az utóbbi állam külügyminisztere, gróf Galeazzo Ciano tevékenysége nyomán) Anglia és Franciaország teljes egyetértésével igazságosabb határokat húztak Magyarország és Csehszlovákia között. Nem kegyként, alamizsnaként, hanem, hangsúlyozom, a magyar diplomácia munkájának gyümölcseként. Örömmámorban úszott akkor Magyarország, a halottak napja hetven esztendővel ezelőtt a feltámadás ünnepe lett.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó bevonul Kassára

S mit látunk ma?
Felvidéken - talán a megszállók rossz lelkiismerete miatt is - elképzelhetetlen méreteket ölt a magyarellenesség. El egészen addig, hogy a tegnapi Dunaszerdahely - Pozsonyi Slovan futballmeccs során a megszállók karhatalmistái fölelevenítették a 2006-os budapesti rendőrterrort. Ártatlan, békés magyarokat - felvidékieket és csonkaországiakat egyaránt - ütöttek-vertek viperákkal, tudatosan fejre célozva. Egy dunaszerdahelyi gyereket újra kellett éleszteni, annyira szétverték a fejét. Könnyen lehet, hogy maradandó sérülést okoztak az állatok.
Miért tették? Mert a megszálló állam gyűlöli a magyarokat. S mert megtehették, hiszen 1945 óta nincs magyar állam, mely megvédje övéit. Másként nem történhetett volna meg a tegnapi támadás, mely túlszárnyalta az 1992-es pozsonyi magyarellenes rendőrterrort is. Másként nem történhetett volna meg, hogy a tót állam erőszakszervezete Csonka-Magyarország területén magyar állampolgárokat zaklatnak. De megtörtént. Mert a magyarsággal jelenleg az utolsó jöttment söpredék is feltörölheti a padlót.
Magyar állam 1945 óta nincs, ezért a felelős magyar értelmiségnek cselekedni kell. Restaurálni kell a magyar államot, helyreállítva a Magyar Apostoli Királyságot. A cél érdekében minden eszköz megfelel. Ha szükséges, fegyverrel, tűzzel-vassal kell most már cselekedni. Máskülönben örökké megvetett, bárki által leköpött rongy leszünk Európa cselédlépcsőjén.

Kilencven évvel ezelőtt kiöntöttek a pesti csatornák. A nemzet mentális immunrendszerét megbénító HIV-vírus, a liberalizmus minden kártétele szempillantás alatt láthatóvá vált. A magyar fővárosban írógépügynökökből, szatócsokból, egyéb nyomorúságos életű, izgága zsidócskákból lett “forradalmárok” kacsáztak lúdtalpaikon, lázas arccal belegöndörödve a történelem kisiklásába. A beteg lelkű Károlyi-Kártevő Mihályt faltörő kosként használták Magyarország történelmi építményének lerombolásához. A nagyszerű főnemesi család elfajzott, degenerált sarja ugyanis személyes gyűlölettel viseltetett gróf Tisza István ellen, akit párbajra hívott, miután a jeles magyar úr nem fogadta a haza ellenségeivel paktáló nyomorult köszönését. Karddal csaptak össze, s Tisza úgy játszadozott a farkastorkú félkegyelművel, mint macska az egérrel. Kardlappal többször elfenekelte, végül kis karcolást ejtett rajta, hogy véget vessen az első vérig tartó küzdelemnek. Károlyi sosem feledte ezen esetet, s kinyilatkoztatta: “Elpusztítom Tiszát, ha vele pusztul az ország is.” Ismerős lelki típus? Bizony, a hatalomra, szerepre vágyó beteg lelkeket ma is maguk előtt tolják a gyűlölettől torzult arcú zsidó szélsőségesek.

Bolsevizmus álarc nélkül

Károlyi gyalázatos terve beteljesedett: Kéri-Krammer Pál zsidó zugfirkász utasítására részeg katonaszökevények meggyilkolták gróf Tisza Istvánt, az egyetlent, aki megmenthette volna a hazát. Ezzel elveszejtették a történelmi Magyarországot. Letaszították trónjáról Boldog IV. Károly királyunkat, kikiáltották törvénytelen népköztársaságukat (majd néhány hónap után a vörös tanácsköztársaságot), s egyenlőségről, szabadságról, testvériségről rikácsoltak orrhangon, hogy erőszakkal tapossák el a magyar élni akarást. 1918 őszén elképzelhetetlen szennyáradat söpört végig Budapesten, romlásba döntve Magyarországot. E szennyáradat szellemi szervezői és vezérei zsidók voltak, akár a vörösterror mészárosai. Nem véletlenül mondotta Vészi József, a neves zsidó irodalmi mecénás Tormay Cécile-nek 1919 jnuárjában a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége szervezése kapcsán: “Természetesnek tartom, hogy keresztény alapon szervezkednek, hiszen Magyarországot nem “a zsidók”, de: zsidók tették tönkre.”
Az országvesztők kilencven év óta mit sem változtak. Legfennebb magyarellenes gyűlöletük erősödött tovább. Az MSZP és az SZDSZ, valamint a köréjük szerveződött, közpénzeken élősködő zsidó “értelmiségi” holdudvar évről évre párás tekintetű megemlékezést tart minden idők legundorítóbb hazaárulója, Károlyi-Kártevő Mihály szobránál, s a krizantémos csőrepedés dicsőségét zengik. Vagyis szemérmetlenül törtnelmi elődeiknek tekintik gróf Tisza gyilkosait, Magyarország sírásóit. Tisztességes, erkölcsös világban ennyi elég is kéne legyen az egész banda azonnali letartóztatásához és statáriális kivégzéséhez. Tisztességes, erkölcsös világban a kártevő gazember szobra már rég a levegőbe repült volna. Magyarország azonban beteg. Szellemi-lelki AIDS sorvasztja. Vajon lesz, aki feltalálja a csodaszert, és elpusztítja a kórokozót, esélyt adva a gyógyulásra?