Harcos a cinóberösvényen

Minap a Közlekedési Múzeumban jártam. A fővárosi közlekedés történetéről szóló kiállítás egyik adata szembeöltő volt. Eszerint a kisföldalattit, Európa első földalatti vasútját 21 hónap alatt építették meg. Vagyis nem egészen két esztendő telt el az ötlet megfoganásától az első szerelvény 1896-os elindulásáig.
Jellemző, hogy a négyes metró gondolata 1972-ben merült föl először. Azóta szarakodnak vele. Ez a különbség a boldog békeidők és e degenerált kor között.

Történelmi, egyben egzisztenciális szempontból életveszélyes feladatra vállalkozott Tóth Tibor történész, amikor nekifogott, hogy megírja A Hungarista Mozgalom emigrációtörténete című könyvét, mely Szakály Sándor ajánlásával a Multiplex Media - Debrecen University Press kiadásában jelent meg idén.
Történelmi vállalkozás volt ez, hiszen mindeddig nem született olyan munka Szálasi Ferenc mozgalmáról és annak korunkig érő utóéletéről, mely mentes lett volna akár jobb-, akár baloldali világnézeti elkötelezettségből fakadó torzításoktól. Mivel Tóth Tibor könyve ilyen, munkája bizony nem volt veszélytelen, hiszen korunk zsidó-liberális-kommunista ideológiai terrorjának idején könnyen periférián találja magát, aki nem áll be a sorba, s olyan kényes témák esetében, mint a hungarizmus, nem hordja egymásra a sztereotípiák, a féligazságok és egész hazugságok sokaságát.
Tóth Tibor azonban adott szakmai tisztességére és becsületére, így olyan munkát tehetett le az olvasók asztalára, mely szigorúan a történeti tényekre támaszkodik. A fiatal történész könyve elején sorra vette a magyarországi nemzetiszocialista irányzatokat, akkurátusan elhelyezve ezek közt Szálasi Ferenc mozgalmát, hogy aztán ezen ismeretek birtokában léphessünk át a munka velejére, a Hungarista Mozgalom 1945 utáni idegenbeli történetére. Tóth Tibor az Út és Cél, valamint a Hungarista Tájékoztató című emigrációs sajtótermékek tükrében vizsgálja a Szálasi-hívek külföldre szakadt évtizedeit. A szigorúan tárgyszerű elemzésből egy olyan mozgalom képe bontakozik ki előttünk, mely több földrészre vettetve is egységes és zárt tudott maradni, s melynek tagjai krisztusi erényeket mutattak föl, amikor 1945 előtt itthon, majd a háborús összeomlás után idegenbe sodorva is örömmel hoztak áldozatokat meggyőződésükért, magyarságukért. A könyv nagy erénye, hogy a szerző nem mond sem kedvező, sem hátrányos ítéletet sem magáról a hungarizmusról, sem a hungaristákról. Ez nem is feladata a történésznek. Az ő dolga a történeti tények felsorakoztatása. Ezt Tóth Tibor megtette, bátran, félelem nélkül, úttörő módon.
A könyv ajánlott olvasmány mindenkinek, aki ebben a témában pártatlan, korrekt információkhoz akar jutni.

Az alábbi képet ma délután készítettem Budapesten. Közállapotaink sűrítménye ez. A buszmegállóban elhelyezett gyalázatos, közpénzből fizetett provokációra a multukulti blablával torkig lévő magyarság gerillakampánnyal reagál. Ezen életkép figyelmeztető jele a magát szemérmetlenül politikai elitnek hazudó gyülevész társaság és az általa végletekig kiszipolyozott, önélrzetében vérig sértett, megalázott nemzet közti drámai feszültségnek. E széttartó erő törvényszerűen a magyarellenes állami berendezkedés és a létében fenyegetett magyarság közti végső összecsapáshoz fog vezetni. A nemzetnek már nincs hová hátrálni, és nincs miért hátrálni. Nincs tovább. Az államhatalmi szervek által meg nem védelmezett, sőt azok által magyarságukban és puszta létükben fenyegetett magyarok előbb-utóbb saját kezükbe veszik sorsukat.

Az idei foci-EB iskolapéldája volt a haszonelvű modern futballnak. Persze, voltak jó meccsek, Spanyolország pedig megérdemelte a sikert. De a körítés gyalázatos volt.
Először nem is értettem, hogy lehet EB-t rendezni húszegynéhányezres stadionokban. Aztán leesett a tantusz: nem is akarták, hogy többen lássák a meccseket élőben, hanem eleve arra készültek, hogy több százezren rekednek majd kint. Ők az úgynevezett szurkolói zónákban fogyaszthatták kedvükre a futballipar kínálta termékeket. Mert ez a torna teljes mértékben a fogyasztásr tobzódását jelentette. A 4 eurós sör egyébként még ezen a szinten is rablás.
Elképesztő volt az UEFA cenzúrája. Az európai futballszövetség saját kezében tartotta a tévéközvetítést, hogy kedvére beavatkozhasson abba, mit láthat a közönség és mit nem. A hiányos technikai hátér miatt aztán leginkább a török-német elődöntő húsz percét nem láthattuk.
Gyomorforgató volt, hogy a sportra rátelepedett az erőszakos liberális dogmatizmus, melynek jegyében minden meccs előtt valami antirasszista szöveget olvastak fel. Mintha bizony Európában nem az őshonos fehér faj lenne rasszista neokolonializáció áldozata. Aminek eredménye egyébként az európai válogatottak összetételén is meglátszik.
Ugyancsak bicskanyitogató, bár minden világversenyen tapasztalható jelenség, hogy a különböző életellenes multinacionális cégek (például a Coca-Cola) rátelepzsenek a sportra, és mintegy álruhában (időzített hirdetéseik szimbolikáját az adott sportesemény jellegéhez igazítva) reklámozzák magukat, mintha bizony végső céljuk nem a kapzsi profitmaximalizálás lenne. Az életellenes kapitalista szemlélet beleitta, belerágta magát a legnemesebb eseményekbe is, megmérgezve maga körül mindent.
Mélységesen igaza van annak az ultramozgalomnak, mely néhány éve indult el a valódi szurkolók körében, s melynek jelmondata, hogy nem kell modern foci. Jó volt látni a horvát szukrolók “against modern futball” feliratú transzparensét, melynek szövegében az E betű egy euró-jelként ábrázoltatott, világosan kifejezve, mivé is fajult a sport.
Egyébként nagyon kíváncsi volnék, hogy a német-portugál negyeddöntőben a német szurolótáborban miért lengetett valaki izraeli zászlót.