2008. március 15. szombat 01:04:34
Örömmel fedeztem föl a világhálón az eggyel korábbi bejegyzésben szereplő írást. Istennek hála, oszladozik a homály, s lassan megfelelő helyükre kerülnek történeti tudatunkban a régmúlt korok szereplői, eseményei.
Az 1848-as felfordulást persze még mindig számos téves rögeszme, légbőlkapott, érzelmi alapú hiedelem övezi. Március 15-én a politikai paletta minden árnyalata Kossuth, Petőfi, sőt Táncsics nevét harsogja, kényszeresen nemzeti megújhodásnak minősítve az országvesztő zűrzavart, habzó szájjal gyalázva a királyt és az udvarhű, rendpárti férfiúkat.
E súlyos tudatzavart meg kell gyógyítani. Először is szükséges leszögezni, hogy a magyarországi 1848 nem értelmezhető az európai 1848 nélkül. Másodszor ki kell jelenteni, hogy e forradalmak nem holmi elvont szabadságeszmény jegyében robbantak ki, hanem tudatos, aljas aknamunkát folytattak a sötétség erői a hagyományos európai uralkodóházak és a Rend megsemmisítése érdekében. Ahhoz, hogy mindez egyértelmű legyen, elegendő végigböngészni a hírhedt tizenkét pontot. Néhány tetszetős gondolat-csalétek mellett hamisítatlan liberális, demokrata gazemberségeket olvashatunk. Olyasmiket, mint például az úrbéri viszonyok megszüntetése, vallási és polgári egyenlőség, sajtószabadság, és így tovább. Ha végignézzük az 1848-as felfordulás eseménytörténetét, akkor az is nyilvánvaló, kik jártak jól mindazzal, ami akkor történt. Március 15. után nem sokkal már meghozták a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt az eszement liberalizmus jegyében. Az őrületben mindössze két jeles férfiú volt, akik ezt ellenezték. Egyikük gróf Széchenyi István, másikuk Deák Ferenc, aki egyébként a kiegyezéskor is azt javasolta, hogy ha már bizonyos külső körülmények miatt nem lehet megakadályozni az emancipációt, legalább a további zsidó bevándorlást tiltsák meg. Március 15. után szabadon uszíthattak még a Táncsics-féle véresszájú kommunisták is, a beteges módon feldicsért Petőfi pedig büntetlenül onthatta akasztásokat, tömeges kivégzéseket követelő gyűlölködő „verseit” az arisztokrácia, a királyi házak és általában a monarchia szent intézménye ellen.
Mindazonáltal az 1848 tavaszán létrejött Batthyány-kormány és az újonnan megszületett törvények még úgy-ahogy alkotmányos talajon állottak, mivel Őfelsége V. Ferdinánd, Magyarország rendkívüli kegyességéről ismert királya ezeket elfogadta és szentesítette. Ez nyilvánvaló bizonyítéka az uralkodó nagy jóindulatának, amiről persze mélyen hallgatnak a felforgatás hívei, sőt, „hálából” szellemileg visszamaradott paprikajancsinak festik le a királyt. Íme, a liberális, köztársasági erkölcs!
A felfordulás egyben élesen egyházellenes is volt, Kossuth, Szemere és a többi kalandor egyre erőteljesebben lépett fel a papság ellen, míg végül elűzték Hám János hercegprímást. Úgy látszik, a „törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben” csak az idegenből beszivárgott zsidók egyenjogúsítását jelentette, a katolikus elöljárókra már nem terjedt ki…
1848 őszén aztán már a látszatra sem ügyeltek a felforgatók, egész egyszerűen szembeszegültek uralkodójukkal, s így minden törvényes alapot elveszítettek. Egyre szélsőségesebb eseményekre került sor, a csőcselék lemészárolta a rendkívül jóindulatú Lamberg grófot, aki közvetíteni akart a magyar kormány és Jelacsity bán közti közjogi vitában, egy úgynevezett hadbíróság pedig meggyilkoltatta zicsi és vásonkeői gróf Zichy Ödönt, akinek egyetlen „bűne” az volt, hogy nem működött együtt a lázadókkal, ellenben Fejér vármegye főispáni helytartójaként Roth tábornoknál és Jelacsity bánnál közbenjárva megmentette Fehérvár városát a hadisarctól. 1849 tavaszára pedig odáig züllött a rendkívül becsvágyó Kossuth és tábora, hogy a debreceni református nagytemplomban összesereglett, magát országgyűlésnek minősítő társaság – nyilván a genius locinak is engedelmeskedve – kinyilatkoztatta az uralkodóház „trónfosztását”. Ami természetesen teljességgel jogtalan, törvénytelen, erkölcstelen és bűnös cselekedet volt a köztársasági banda részéről. Az ifjúkorában lopásokat, sikkasztást elkövető Kossuth nagy vágya ezzel teljesült, a törvénytelenségbe és szenvedésbe taszított Magyarország teljhatalmú ura, gyakorlatilag diktátora lett. Önkényeskedéseinek se szeri, se száma nem volt, s leginkább azon fáradozott, hogy ellehetetlenítse azon lázadótársait, akik veszélyeztethették egyeduralmi helyzetét. Amikor aztán őrült felforgatása teljesen vérbe és tűzbe borította Magyarországot, amikor hazánk földjén aratott a halál, Kossuth egész egyszerűen cserbenhagyta megtévesztett, felizgatott híveit, és külföldre menekült, ahol csatlakozott a szabadkőművesekhez. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy Kossuth Lajosnak mindezek ellenére ma is kultusza van Magyarországon, dalok, anekdoták ezrei őrzik nevét, s ő a mi „Kossuth apánk”. Mármint azoké, akik nem képesek vagy nem akarják látni a történelmi valóságot és az összefüggések rendszerét. Mindeközben azt az embert, aki rombolás helyett épített, jelesül Széchenyi István grófot máig bolond, holdkóros személyiségként fitymálják a felforgatás örökösei.
A Rend valódi jobboldali híveinek azonban teljesen tisztán kell látni mindazt, ami 1848-49-ben történt. Mi nem engedhetünk mégoly csalogató érzelmi felhorgadásoknak, a negatív (mert nivellatív) nacionalizmus kísértésének, a demagóg uralom-ellenességnek. Nekünk tudnunk kell, hogy 1848 és a megelőző időszak igazi hősei nem a Kossuth-féle köztársasági felforgatók, hanem az uralkodóhoz hű férfiúk. Például a már említett Joszip Jelacsity bán, akinek nálunk még a nevét sem képes senki helyesen leírni.
Jelacsity táborszernagy, Horvátország bánja ősi nemzetsége a tizenharmadik századig vezethető vissza. Nemességüket II. András királytól kapták. A mohácsi csatában a nemzetség több tagja esett el a hazáért, egy Jelacsity később százezer akkori magyar forinttal támogatta a Magyar Tudományos Akadémiát. A család két tagja viszont 1848-ban a felforgatók oldalán harcolt.
Joszip Jelacsity 1801. október 6-án született Péterváradon. Atyja Franz Freiherr von Jelacsity császári és királyi altábornagy, édesanyja Anna Portner von Höflein. A bécsi Mária Terézia Lovagi Akadémián tanult, majd 1819. március 11-én alhadnagyi rangban kezdte meg katonai szolgálatát anyai nagybátyja, Vinko Freiherr von Knezsevity nevét viselő 3. dragonyosezredben. Jelacsity tanulmányai során megtanult németül, olaszul és franciául, emellett kiváló lövész, nagyszerű vívó, valamint remek lovas volt. 1825. május 1-jén főhadnaggyá léptették elő, majd 1830. szeptember 1-jén kapitányi rangot kapott a déli katonai határőrvidéken, Karlovacban állomásozó ogulini határőrezredben. 1831. november 21-én százados lett, e rangban Velika Kladusánál 1835. október 17-én katonai akciót vezetett a boszniai törökök ellen. 1837. február 20-án a 48. Freiherr von Gollner gyalogezred őrnagyává léptették elő, innen 1841. május 1-jén alezredesként került az 1. Báni Határvédelmi Ezredhez Glinába. Ez év október 18-án ezredessé és az ezred parancsnokává nevezték ki. Ekkor vált az illírizmus, vagyis a horvát nemzeti eszme hívévé és képviselőjévé. Jelacsity igaz horvát nacionalista volt, ám eközben egy pillanatig sem szűnt meg uralkodója hűséges alattvalója lenni. 1848. március 22-én Jelacsityot vezérőrnaggyá nevezték ki, a horvát-illír tartományi gyűlés, a Szábor pedig - a konzervatív és nacionalista Franjo Kulmer báró támogatásával - bánná választotta. Április 7-én a bánt altábornaggyá léptették elő, ezáltal ő lett a horvátországi császári és királyi hadak főparancsnoka. Június 29-én ugyancsak a Szábor diktátori hatalommal ruházta fel a bánt, ami érthető volt, hiszen Magyarországon akkor már kétségbeejtően elhatalmasodtak a felforgató erők. Ekkoriban közjogi vita támadt, mivel a magyar kormány befolyását a horvát bánra is ki akarta terjeszteni, holott a tisztség mindenkori viselője az uralkodónak tartozott engedelmeskedni. E közjogi vita feloldására küldte Pestre az udvar a magyarok iránt rokonszenvvel viseltetett Lamberg grófot, ám a közvetítőt a szélsőbaloldali Madarász-fivérek által felheccelt csőcselék meglincselte. Ekkor érthető módon minden jóindulat elveszett a törvénytelenségbe forduló magyarországi kormányzat iránt, s Jelacsity bán harmincötezer főnyi seregével megindult a felforgatók ellen. A Dráván átkelve kiáltványt intézett a magyar néphez, melyben nyilvánvalóvá tette, hogy a császár katonájaként nem a magyarok ellen vonul, hanem a lázadókat és a pártütőket kívánja megfékezni. A pákozdi csatában a magyar honvédség feltartóztatta a bán csapatait, amelyek kisebb veszteségeket szenvedtek. Ezután Jelacsity Bécsbe vonult, a szélsőbaloldali Petőfi harsányan uszító triumfálásával („fut Bécs felé Jellasics, a gyáva…”) szemben nem menekülve, hanem uralkodója parancsát teljesítve, aki a Birodalom központjában kitört forradalom elfojtását bízta rá. Később visszatért Magyarországra, 1848 októberétől Windisch-Grätz herceg, táborszernagy seregének egyik hadtestparancsnokaként a móri ütközetben diadalt aratott Perczel Mór vezérőrnagy csapatai fölött. A rend helyreállítása után Jelacsityot Őfelsége I. Ferenc József a Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjével tüntette ki, s megkapta a Lipót-rend nagykeresztjét is, mint Horvátország, Dalmácia és Szlavónia kormányzója és katonai főparancsnoka, valamint Fiume kormányzója. 1850-ben feleségül vette Sophie von Stockau grófnőt. Házasságuk gyermektelen maradt. A bán sajtó alá rendezte ifjúkori lírai verseit, amelyek 1851-ben jelentek meg Bécsben aranyozott díszkiadásban a Braumüller Kiadó gondozásában. 1854. április 24-én grófi rangra emelték, s titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és a 46. gyalogezred, valamint a 10. és 11. bánáti ezred tulajdonosa lett. Kitüntette őt az orosz cár, Szászország királya és Párma hercege is. Jelacsity élete végéig Horvátország bánja volt, ebbéli minőségében elérte, hogy a pápa a zágrábi püspökséget érsekséggé emelje, s a horvát nemzeti trikolór engedélyezését is kiharcolta. Jelentős szerepe volt a horvát kultúra ápolására létrejött Matica Hrvatska (Horvát Anyácska) megalapításában is. 1859. május 20-án hunyt el Zágrábban. Testét bebalzsamozták, majd kívánsága szerint Zapresityben temették el. Országos gyűjtés eredményeként 1866. december 17-én állították fel Zágráb főterén lovasszobrát, mely Anton Dominik Fernkorn bécsi öntödéjében készült. A teret Jelacsityról nevezték el, most is így hívják. A legenda szerint a lován ülő Jelacsity kardja fenyegetően Magyarország felé mutatott, ám a függetlenség 1991-es kikiáltása után a horvátok Belgrád irányába fordították el. Nos, ez majdnem igaz, annyi különbséggel, hogy a szobor eredeti helyzete véletlenül esett egybe a Magyarország felé mutató északkeleti iránnyal. Az emlékművet ugyanis úgy helyezték el, hogy az akkori város felé mutasson, az pedig pontosan arra volt, mint Magyarország. Ennek ellenére gesztusként valóban elfordították a szobrot, de nem Belgrád felé mutat Jelacsity kardja, hanem délkeletre, Knin felé, ahol a függetlenségi háborúban a horvátok véres harcokat vívtak a szerbekkel. Jelacsity bán ma köztiszteletben álló nemzeti hős Horvátországban, arcképe a húsz kunás bankjegyen is látható. A titói kommunista időszakban azonban lovasszobrát eltávolították, s tiltották emlékének őrzését. Joszip Jelacsity bán életműve azonban túlélte a nemzetietlen kommunizmust. A bán a konzervatív és aulikus hazafi megtestesítője volt, olyan nagy formátumú katona és politikus, aki megérdemli az utókor tiszteletét. Magyarországon is.
Bár 1848 előtt játszott főszerepet, a kor legnagyobb formátumú politikusa azonban kétségtelenül Clemens Wenzel Nepomuk Lothar Fürst von Metternich-Winneburg-Beilstein herceg volt.
Személye, életműve nélkül nem értelmezhető a negyvennyolcas őrület. Jellemző a felforgató sötét erők elvakult gyűlölködésére, hogy a derűs, rendkívül emberszerető herceget kegyetlen, magyargyűlölő kamarillapolitikusnak állítják be. Ez természetesen szemenszedett hazugság. Olyannyira nem volt magyargyűlölő, hogy legközelebbi rokonságba került a magyar arisztokráciával. Fia, Richard Clemens Josef Lothar Hermann szlavniczai és bajnai gróf Sándor Paulina Klementina Mária Walburgát vette nőül. Legidősebb leánya, Maria Leopoldina galánthai gróf Esterházy József hitvese lett, Melanie Marie Pauline Alexandrine-t zicsi és vásonkeői gróf Zichy József vette feleségül, Leontine Adelheid Maria Pauline-t pedig szlavniczai és bajnai Sándor Móric gróf vezette oltár elé. Egyébként ezé a grófi családé volt a Sándor-palota, ahol most az 1945 óta tartó interregnum köztársasági elnöke székel. Mi több, magának Metternichnek harmadik felesége is magyar asszony volt, zicsi és vásonkeői gróf Zichy-Ferraris Melánia.
Metternich herceg 1773. május 15-én született Koblenzben. Atyja Franz George Karl von Metternich-Winneburg zu Beilstein gróf, édesanyja, Maria Beatrice Aloisia von Kagenegg grófnő volt. 1788-ban kezdte meg tanulmányait a strasbourgi egyetemen, de az 1789-es franciaországi felfordulás miatt azokat abbahagyta. 1790-ben a vesztfáliai grófok katolikus csoportjának ceremóniamestereként vett részt II. Lipót német-római császár frankfurti koronázásán Frankfurtban. 1792-ben, II. Ferenc koronázásakor ugyanilyen méltóságot töltött be. 1797 decemberében a vesztfáliai grófok követükké választották a rastatti kongresszusra, majd 1801 januárjában a szász választófejedelem osztrák követévé nevezték ki. 1803 novemberében berlini nagykövet lett, majd 1806-tól Párizsban képviselte uralkodóját.
1813. október 20-án birodalmi hercegi rangra emelték, s megkapta a daruvári grófságot. Ekkoriban már Európa meghatározó politikusa volt, élete nagy műve a Szent Szövetség mely, 1815. szeptember 25-én íratott alá I. Sándor orosz cár, I. Ferenc osztrák császár és magyar király, valamint III. Frigyes Vilmos porosz király által Párizsban. E politikai és katonai szövetség 1848-ig meghatározó befolyást gyakorolt Európára. A megállapodás lényege, hogy a három uralkodó a kegyesség és békeszeretet elve alapján örök barátságot kötött egymással, kötelezték magukat egymás megsegítésére, alattvalóik és katonáik keresztény szellemű nevelésére. Később Európa szinte valamennyi uralkodója csatlakozott a szövetséghez. A Szövetség sikerrel fojtotta el az 1830-as évek felforgató megmozdulásait, ám az 1848-as lázongások sajnálatosan már túlságosan megrendítőeknek bizonyultak. 1848. március 18-án lemondott tisztségéről, s családjával Angliába költözött, ahol visszavonultan élt. 1851 őszén tért vissza Bécsbe, itt hunyt el 1859. június 11-én elhunyt. Metternich herceg a diplomácia mestere volt, s nagy szerepe volt a hosszan tartó európai egyensúly megteremtésében, a hagyományos rend értékeinek megtartásában. Ahogy Julius Evola írta róla, „azon fáradozott, hogy meg legyenek bilincselve a felforgatás (subversio) különböző formái – a liberalizmustól és konstitucionalizmustól a kollektivizmusig és kommunizmusig. Azon a véleményen volt, hogy ebben a kérdésben minden engedmény fatális lenne (…) Metternich számára a kiutat az állam ideája jelentette: az állam, mint felfokozott realitás, amely a szuverenitás és a valódi autoritás princípiumára van alapozva, azzal a felfogással szemben, ahol az állam a démosz egyszerű kifejeződése. Metternich vonakodott attól, hogy ’nációk’-ban gondolkozzék, amelyeket ő csak a forradalom maszkjainak és anti-dinasztikus mítosznak tartott.”
Ugyancsak rendkívüli és példaképül állítható férfiú volt temerini gróf Szécsen Antal. Budán született 1819. október 17-én. Atyja gróf Szécsen Miklós, a magyar királyi udvari kamara utolsó elnöke, magyar királyi titkos tanácsos, a Szent István-rend középkeresztjének birtokosa, Zsófia főhercegnő főudvarmestere, aki híres volt lángoló hazafiságáról.
Édesanyja Erzsébet császárné palotahölgye volt. Gróf Szécsen Antal gyermekéveit Budán töltötte barátaival, gróf Majláth Györggyel és gróf Cziráky Jánossal, akik később a politikai pályán is barátai és bajtársai lesznek. Képességeire jellemző volt, hogy mindössze tizenhat éves volt, amikor befejezte a jogi akadémiát. Ezután tudatosan készült a diplomáciai pályára. Tizennyolc évesen hosszabb időt töltött Bécsben, ahol felfigyeltek rá mint sokoldalú, minden témában jártas, de szerény vitapartnerre.
Politikai pályafutása az 1839-es országgyűlésen való részvételével kezdődik. Tapasztalatai gróf Dessewffy Aurél és báró Jósika Samu konzervatív táborába terelték. Közeli, mondhatni, baráti viszonyba került Metternich herceggel, akivel kölcsönösen becsülték egymást. A herceg, mivel tisztában volt a bécsi kormány hibáival, bűneivel, mulasztásaival, sokszor kikérte a helyi nemesek véleményét döntései előtt. Így Szécsen Antal gróftól is gyakran kért tanácsot. A gróf élete végéig védelmezte a herceg politikáját, akit emberként és elvbarátjaként is mérhetetlenül tisztelt. „Van azonban őszinte tisztelet, s ezzel azért adózom az ő emlékének, mert én Metternich egész politikai pályája folyamában törvénysértést és rosszakaratot nem tapasztaltam. Hogy őt mégis vádolták mindezzel, annak okát én abban látom, hogy az akkori idők dolgaiba a közönség nem avattatott be… Bizton és bátran mondhatom, hogy Metternichnek az ország belső adminisztrációjába úgyszólván semmi befolyása sem volt, s őt egyes katonai kihágásokért, kinevezésekért, megyei választásokért felelőssé tenni nem lehet. Maga Metternich mondta egy alkalommal, hogy volt idő, mikor azt hitte, hogy Európát kormányozza, de olyan, hogy Ausztriát kormányozza, soha” – mondotta egyszer Metternichre emlékezve.
1845-ben gróf Szécsen Antal főispáni helytartó lett, ugyanebben az esztendőben európai körutat tett gyermekkori pajtásával és elvbarátjával, Majláth György gróffal. Az 1846-os pozsonyi országgyűlésen sürgette az egyre erősödő liberális erőkkel szembeni határozott fellépést, minek következtében 1847-ben gróf Dessewffy Emil, báró Jósika Samu, Majláth gróf és Szécsen gróf vezetésével megalakult a Konzervatív Párt.
Az 1848-as felfordulást igen rossz szemmel nézte, s az áprilisi törvények fékezésére, mérséklésére törekedett, miközben leghatározottabban hűséges maradt az uralkodóhoz. „Változhatnak a kormányformák, de a király, a haza iránti hűség kötelessége nem változik” – vallotta meggyőződéssel.
Ennek megfelelően Bécsbe, majd Olmützbe utazott, hogy segítse a rend helyreállítását. Ugyanakkor mindvégig föllépett az abszolutista módszerek ellen. 1849 után az 1847-es viszonyok visszaállításáért küzdött. Egy 1851-ben németül kiadott nagyszabású tanulmányában, mely A jelenkor politikai kérdései címet viselte, a liberalizmust, a szocializmust, a sajtószabadságot, a nemzetiségi kérdést és a lezajlott forradalmakat elemezte, s arra jutott, hogy a forradalom oka a monarchia kormányzásának azon hibája volt, mely látta, nem vette figyelembe a nemzetiségek történelmi múltját és öntudatát. E nézeteit a birodalmi miniszterelnökhöz intézett 1859-es emlékiratában, majd a birodalmi tanács tagjaként, később pedig miniszterként, illetve a Magyar Történelmi Társulat elnökeként is többször kifejtette. Gróf Szécsen Antal és konzervatív elvbarátai kritikus hangú, de az uralkodóhoz megkérdőjelezhetetlenül hűséges munkálkodásának jelentős szerepe volt abban, hogy létrejöhetett a kiegyezés. Ezután kivonult a politikából, irodalmi és történelmi tanulmányokat írt. A Kisfaludy Társaság tagjává, a Magyar Tudományos Akadémia tanácstagjává, a Magyar Történelmi Társulat pedig elnökévé választotta. Utóbbi két testületből azonnal kilépett, amikor azok hivatalosan meggyászolták Kossuth Lajost annak halálakor.
Életművét elismerendő Őfelsége I. Ferencz József király 1884-ben fő udvari marsallá nevezte ki gróf Szécsen Antalt, majd 1887-ben Aranygyapjas vitézzé avatták. 1896. augusztus 25-én az ausztriai Aussee-ben hunyt el. Szellemi érzékenységének bizonyítéka ez a gondolat: „az élet küzdelmei és csalódásai között, miket csak kevesen kerülhetnek el, legbiztosabban úgy óvhatjuk meg a szemlélődés szabadságát, az ítélet függetlenségét és elfogulatlanságát, ha a napi szenvedélyek zajlásától független szellemi érdekű területet foglalunk le számunkra.”
Gróf Szécsen Antal gyermekkori játszótársa, később elvbarátja volt cziráki és dénesfalvai gróf Cziráky János. Ő ugyancsak olyan férfiú, akit méltán állíthatunk példaképül népünk elé.
A Czirákyak Sopron vármegye egyik legrégibb főúri családja, eredetüket egészen az Árpád-kori Vezekényi nemzetségig vissza tudják vezetni.
Gróf Cziráky János József Lázár 1818. december 29-én született Budán. Atyja gróf Cziráky Antal Mózes országbíró, anyja Batthyány Mária grófnő volt. Apja egész életében a királyt és a nemzetet szolgálta jogtudósként és politikusként. Fiát dinasztia-hűségre és magyar konzervatív katolikus főúri szellemben nevelte.
Gróf Cziráky János a gimnázium négy alsó osztályát magánúton végezte, vizsgáit a pesti kegyesrendieknél tette le. Ötödik osztálytól ez utóbbi intézményben tanult, itt kötött életre szóló barátságot gróf Majláth Györggyel, a későbbi országbíróval. A gimnázium után a pesti egyetemen bölcsészetet és jogot hallgatott. Eközben magánszorgalomból megtanult németül, spanyolul és franciául, mialatt az iskolában a latin nyelvet sajátította el. Élénken érdeklődött a történelem iránt.
Tanulmányai után atyjával európai körútra ment, majd Somsich Pongrác királyi személynök mellé került ügyvéd-gyakornokként. Később Sopron vármegye aljegyzőjévé neveztetett ki. 1840-ben a magyar udvari kancellária fogalmazója, 1842-ben császári és királyi kamarás, 1843-ban pedig udvari titkár lett.
1845-ben a pesti királyi táblai bíróvá nevezték ki. Így érte az 1848-as rebellió, melynek hatására visszavonult a politikai élettől, s csak bírói hivatalát látta el. E tisztségében azonban 1848 őszén ellehetetlenült, mert feloszlatták a királyi táblát. Ekkor Pozsonyba költözött. A királyi hadsereg fővezére itt császári biztossá akarta kinevezni, de Cziráky gróf ezt nem vállalta, mert bár teljes mértékben elutasította a felforgatást, magyar vér kiontása nélkül szerette volna megoldani a helyzetet. 1849 márciusában ismét Pestre utazott, hogy bírói hivatalát elfoglalja. Windishgraetz herceg, a császári katonai parancsnok politikai megbízást akart neki adni, ő azonban csak a pesti tudományos és a budai műegyetem igazgatását vállalta el.
1849. április 14-én azonban nagyot fordult a világ. E napon Debrecenben a lázadók kikiáltották a dinasztia trónfosztását. Ezen aljas törvénytelenségen felháborodva Cziráky János gróf ekkor felajánlotta szolgálatait törvényes, bár még koronázatlan uralkodójának, I. Ferencz Józsefnek. Májustól Moson vármegye kormánybiztosa lett, majd császári és királyi biztos báró Volgemuth és herceg Lichtenstein egyesített hadtesténél. E minőségében mindvégig a megtévesztett nép lecsendesítésén fáradozott.
1850-ben a bécsi legfőbb törvényszék magyar osztályának elnökévé választották, majd a Pest kerületi főtörvényszék elnökévé nevezték ki, amely hivatalát 1854-ig töltötte be. Eközben lett a Vaskorona-rend lovagja, belső titkos tanácsos, valamint a magyar Akadémia is igazgató tanácsosai közé választotta. Cziráky gróf elvbarátaival azt szerette volna elérni, hogy álljanak helyre az 1847-es állapotok, s ezért nem rettent vissza attól sem, hogy az abszolutizmus, a németesítési törekvések és Magyarország tartománykénti beolvasztására tett kísérletek miatt számtalan kitüntetését kockára téve lemondott hivataláról. 1860-ban azonban, amikor az októberi diploma helyreállította az ősi alkotmányt, Cziráky elfogadta az országbírói kinevezést. Később Fejér megye főispánjává nevezték ki.
1865-ben főkamarásmesterré, majd az újra megnyitott országgyűlés főrendi házának másodelnökévé nevezték ki. Nem sokkal később királyi főtárnokmester lett, majd a Szent István-rend nagykeresztjével is kitüntették. 1867-ben Ferenc József királlyá koronázása alkalmából elnyerte az Aranygyapjasrendet, ami tulajdonképpen a Habsburg-Lothringen dinasztia tagjainak rendje volt. 1869-ben IX. Pius pápa is kitüntette a Szent-Gergely-rend nagykeresztjével. A kiegyezés után aktívan részt vett a Főrendiház ülésein, s vezette a horvátokkal folytatott megegyezési tárgyalásokat. A Főrendiházban rendszeresen felszólalt a hitelek felvétele ellen, mondván, ,,a kölcsönök polipkarjaiba jutott ország a külföldi bankárok adófizetőjévé, a börze játékszerévé alacsonyul; a pénzkufárok a nagy kamat mellett a nemzetet ősi jellegéből is kivetkőztetik, szabadságának gyökérszálait lassan elmetélik”. Ugyancsak tiltakozott a keresztények és a zsidók közti polgári házasság engedélyezése ellen. Hithű katolikusként mélységesen felháborította a kezdeményezés, mert nem akarta, hogy a magyarság „elcsenevészszen, ősi jelleméből kivetkőztetve, a kozmopolitaság posványába süllyedjen.” Ezért szembeszállt e törekvéssel, és kétszer is megbuktatta a javaslatot a Főrendiházban. 1884. február 9-én a hunyt el Lovasberényben. A Katholikus Hetilap ezt írta róla halálakor: „Ott volt, hová a haza érdeke őt parancsolta, ott volt egészen, odaadóan. Ott volt, hová a tekintély, a jogos és törvényes tekintély őt kötelezte; ott hiányzott, hol e tekintély elvetése által nemzetének ügyét veszélyezve látta. Hazafi volt, ki e nemzet jogos aspiratióival egyesíté a felsőbbség iránti tiszteletet. Féltékeny a haza érdekeire, törhetetlen a fensőbbség iránti hódolatban. A dicső régi magyar typus megtestesítése.”
Ezek a férfiak igazi példaképek, olyan vezetők, politikusok, akiknek volt bátorságuk a nivellatív nacionalizmus és a liberalizmus dühöngésének évszázadában a valódi európai értékeket védelmezni a sötétség erőivel szemben. Március 15-én, a zavarkeltők, felforgatók tobzódásának „ünnepén” emelt fővel emlékezzünk az igaz, tiszta példaképekre!
