Harcos a cinóberösvényen

Ez az írás is érdekfeszítő. Ugyancsak a kitartas.mozgalom.org portálról való.

“Társadalombiztosítás - hungarista szemmel

2008 január 19 - szombat, 19:37

Hosszas szócséplés és élénk társadalmi vita után fogadta el a parlament az új egészségbiztosítási rendszerről szóló törvényt, amelyet noha Sólyom visszadobott (az Alkotmánybírósághoz küldeni ugyanis nem volt mersze, s eme következmények nélküli látszat tiltakozásával maga is bűnrészessé vált), borítékolható, hogy a terveknek megfelelően hatályba fog lépni. Gyanítható, hogy ha 2010-ben egy (ál)jobboldali kormány kerül hatalomra, néhány lényeget nem érintő változtatást fog rajta ejteni, de a háttérben húzódó gazdasági érdekek (kié is lesz az 1600 milliárdos EÜ kassza) előtt mindenképpen meg fog hajolni. Ez rávilágít arra is, hogy a „népuralom” (demokrácia) bajnokainak mennyire nem számít a nép, amelyet képviselnek, s amelynek legalapvetőbb létérdekeit a profitszerzésnek rendelik alá. Bár ők ezt nyilván másképpen fogalmaznák meg…

Jelen írás a társadalombiztosítás egészével kíván foglalkozni, nem választva külön az egészség és nyugdíjbiztosítást. Az ún. elosztó-kirovó nyugdíjrendszer (miszerint az aktív keresők által befizetett járulékokból fizették a nyugdíjakat) a kilencvenes évek közepén átalakult, hála a liberális „az állam rossz gazda” (tehát adjunk bagóért magánkézbe mindent) dogmának. Ezen unalomig ismételgetett dogma nyomán vált köddé a gengszterváltás idején még jelentősnek mondható tb vagyon is, amelynek a járulékok mellett az ellátás fedezetéül kellett volna szolgálni. A magánnyugdíjpénztárak létrejöttével, valamint a pályakezdők kötelező érvényű beléptetésével, illetve a magasabb bejelentett jövedelemmel rendelkezők átlépésével az állam, noha az ellátási kötelezettsége továbbra is fennmaradt (tehát a nyugdíjakat fizetnie kellett), lemondott az ezen ellátás fedezetéül szolgáló források (tehát a nyugdíjjárulékok) jelentős részéről, ezeket a magán befektetőknek engedve át. De mivel az ellátási kötelezettséget teljesíteni kellett/kell, így a hiányzó pénzt állampapírok (Kincstárjegy, államkötvények) kibocsátásával igyekeznek (többek közt) pótolni. A magánpénztárak viszont, amelyeket még évtizedekig nem fog különösebb ellátási kötelezettség terhelni (egészen addig, amíg az első szerződők nyugdíjas korba nem lépnek) a járulékokból befolyt összegeknek biztonságos, alacsony kockázatú befektetési formát kerestek. És – okos emberek lévén – meg is találták, na hol? Persze, hogy az állampapírokban… Így tehát az állam azoktól kér kölcsönt, s biztosít számukra még jelentős kamatjövedelmet is, akik javára a járulékbevételt átengedte. Ez nagyjából az olyan családapához hasonlatos, aki keresete 80%-át a szomszédnak adja, majd ugyanazon szomszédtól kér kölcsön (kamatra), hogy a családjának enni adhasson…
A magán egészségbiztosítás területén is számíthatunk majd hasonló, számunkra érthetetlen, mi több, gyanús logikai bukfencekre, amelyek kiagyalóik számára bizonyosan magától értetődnek (tehát, mi vagyunk a hülyék, hogy nem látjuk át a rendszer nagyszerűségét!). Elég, ha csak az amerikai egészségügyi rendszerre vetünk néhány pillantást, ahhoz, hogy megértsük, milyen világ is az, ahol az ember csupán egy szám, adatok és kockázati tényezők, rizikófaktorok együttese, nem pedig Isten képmására teremtett, érző s méltósággal rendelkező lény. Ma csaknem ötven millió amerikainak nincs betegbiztosítása, mert a biztosítók nem találták elég kifizetődőnek a velük való szerződéskötést, alacsony jövedelmük illetve a kockázati tényezők (pl. krónikus betegségek, életmód, veszélyes, ártalmas munkahely, stb.) elfogadhatatlanul nagy száma miatt. Akinek viszont van, azok sem alhatnak nyugodtan, mert a biztosítók jelentős apparátust tartanak fent azért, hogy minden igényt, kórházi, orvosi számlát ízekre szedjen, s indokolatlannak állítson be, nehogy fizetni kelljen, hiszen az tiszta veszteség. Az pedig, ugye nem volna demokratikus…
Ma Magyarországon 36 biztosítótársaság működik, a változatosság kedvéért (a 8 biztosító egyesülettől eltekintve) mind multi. Ezek a különböző élet- és vagyonbiztosítások révén keletkezett nem csekély nyereségüket javarészt kiviszik az országból (a biztosítók 2005-ben 37 milliárd Ft osztalékot fizettek ki, 68,8 milliárdos adózás előtti nyereségükből). Ha az egészségügyi kasszát is kézbe kaparinthatják, ez a nyereség a többszörösére ugorhat.
Ha az állam elsődleges célja a közjó (vagyis a közösség javának) szolgálata volna, semmi probléma nem lenne. Viszont a demokraták olvasatában a tőkés társaságok haszna egyenlő a közjóval. Ha figyelembe vesszük azt a nehezen hanyagolható tényt, hogy az egyszerű állampolgár nem ad kenőpénzt, a tőkés társaság viszont igen, könnyebben megérthetjük ezt a számunkra természetellenes hozzáállást.
Hogy is nézzen ki – szerintünk – egy egészséges, a társadalmi szolidaritáson, igazságosságon alapuló társadalombiztosítás?
Valljuk, hogy az emberek sorsát közvetlenül érintő döntések a döntések következményeit viselőkhöz a lehető legközelebb, lehetőleg az érintettek bevonásával kell, hogy megszülessenek. Így szerintünk a megyei szinten működő Takarékbiztosító Szövetkezetek jelenthetik a megoldást. E szövetkezetek minden vármegyében (hagyjuk már az EU-régiókat, ha lehet) felállnának, ahol a megye minden felnőtt lakosa kötelezően tagjuk lenne.
Mivel nem puszta biztosítási jogviszonyról, hanem tagságról van szó, így a szövetkezetet a lakosság által megérdemelt vezető (vagy testület) irányítaná, aki a tagok felé teljes felelősséggel tartozik munkájáért.
A Takarék-biztosító szövetkezetek forrásaikat a következőkből nyernék:
a tagok által befizetett tagdíj;
nyugdíj és egészségbiztosítási járulékok;
a megye területén kizárólagos szerencsejáték monopólium;
élet és vagyonbiztosítási szolgáltatások nyújtása tagok részére (az ezekből befolyó díjak);
a bevételek meghatározott részének a helyi vállalkozók és lakosság számára nyújtott hitelek formájában történő kihelyezéséből képződő kamatjövedelem (a kamatlábakat törvény szabályozná).

A fenti kis listából néhány alapvető dolog is következik: a kétszintű bankrendszert (Jegybank + kereskedelmi bankok) mi Jegybank + Takarékbiztosító Szövetkezetek formában tudjuk elképzelni. Ebből folyik, hogy az országban ezeken kívül más pénzügyi tevékenységet a hungarista rendszerben nem folytathat. A kereskedelmi bankok közösségi tulajdonba mennek át, meglévő ügyfélállományuk (folyószámlák, hitelek, stb.) átkerül az ügyfelek lakóhelye szerint illetékes Takarékbiztosító Szövetkezet kezelésébe. Igaz ugyan, hogy ebben a rendszerben a banki tevékenységből nem származna olyan nyereség, mint most, viszont nem is az a lényeg. Szerényebb nyereség, garantált kamatok és hitelfeltételek, emberközpontúbb bankrendszer, amely a megtermelt hasznot a lehető legjobban használja fel.
A szerencsejáték az az „adó”, amelyet minden érintett zokszó és morgolódás nélkül, „örömmel” fizet. Kiirtani nem lehet, viszont így az ebből származó bevétel is teljes mértékben a köz javára hasznosul.
A jelenleg működő – zömében külföldi tulajdonú – biztosítók közösségi tulajdonba kerülnek, az általuk kötött szerződéseket (életbiztosítások, ingatlanbiztosítások, kötelező gépjármű-felelősség biztosítás, casco, stb.) a Takarékbiztosító Szövetkezet kezeli tovább, így a meglévő ügyfeleiket nem érheti kár, viszont a biztosításokból származó nyereség is a (helyi) TB-EÜ kasszát gyarapítja.
A források tehát ma is rendelkezésre állnak, csak rossz kezekben vannak.
A XX. század vége óta felgyorsult és lassan mindennapjainkra is egyre jelentősebb hatást gyakorló éghajlat változás (gondoljunk csak az elmúlt évtized nagy ár- és belvizeire), viszont szükségessé teszi, hogy a gazdálkodók és az árvízveszélyes régiókban élők (akikre a profit-orientált biztosítók magasról tesznek) kötelező jelleggel, mindenki más önkéntes alapon a Takarékbiztosítók által kezelt helyi (nevezzük így) katasztrófa-alapokba havi rendszerességgel egy meghatározott összeget fizessen be. Ez az alap nem képezné forrását hiteleknek, sem TB és EÜ szolgáltatásoknak, hanem elkülönítve kezelve a természeti csapások áldozatainak kártalanítására szolgálna. Szakértők dolga meghatározni az érintett területeket és településeket, és felmérni a várható kockázatokat, s ez alapján kockázatközösségi alapon a szükséges díjakat egyenlő mértékben kivetni. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a kockázatközösség, annál alacsonyabb a kötelező díj. A szövetkezetek az e célból beszedett díjak meghatározott részét kötelesek egy országos katasztrófa-alapba tovább utalni, amelynek egyedüli feladata az lesz, hogy az olyan káresemény bekövetkezésekor, amelyre a helyi források nem nyújtanak kellő fedezetet, a bajba jutott közösség segítségére siessen.
A rendszer részletes kidolgozása még a mozgalom szakértőire vár, bár nyilvánvaló, hogy a most fennálló rendszerben megvalósítására nem kerülhet sor, azon egyszerű okból, hogy a bankok és biztosító konszernek hevesen elleneznék. Rájuk azonban – akár csak a tőzsdére és egyéb demokrata csacskaságra – a mi világunkban már nem lesz szükség.
Megjegyzendő, hogy semmilyen nyugdíjrendszer nem képes pótolni a családi kötelékeket és összetartozást, amelyet az individualizmuson alapuló fogyasztói társadalom olyan sikeresen tönkretett és kitörölt az emberek szívéből. Egy olyan társadalomban, ahol mind a születendő gyermek, mind az öreg, „dolgát elvégzett” szülő „tehernek” számít, fizethetünk akármennyi nyugdíjat, juttatást, a család melegét, az emberi kapcsolatokat nem tudjuk pótolni. A távol-kelet még hagyományaihoz ragaszkodó országaiban mind a mai napig ismeretlen fogalom a társadalombiztosítás (ezt több nemzetközi fórumon is szóvá tették a nyugat urai). A helyi vezetők a nekik szegezett kérdésekre csak annyit feleltek: „a mi társadalombiztosításunk a család”.

A nagycsalád, mint az egészséges nemzet alapsejtje
Alig 100 évvel ezelőtt ez nálunk is így volt. Nem volt szükség nyugdíjas otthonokra („szocik”), sem bölcsődére, óvodára. Az ugyanis, hogy idős szüleiktől megszabaduljanak, az emberekben fel sem merült. A hagyományos magyar parasztporta tükrözi legjobban ezt a szemléletet. A házak jellemzően hosszúkásak, azért, mert ha a család kinőtte, egyszerűen hozzácsaptak még egy szobát. Egy ilyen házban több generáció élt együtt. A fiataloknak magától értetődő volt, hogy idős szüleikről gondoskodjanak, míg az öregek vigyáztak a kicsikre, oktatták, tanították őket, míg a szülők munkájuk után jártak. A hagyományos nagycsalád tehát nem csak erkölcsi, de praktikus szempontból is a legmegfelelőbb megoldás. Ehhez viszont több kell, mint tb-reform, források ide-oda csoportosítása, kockázatok és járulékok számolgatása. Ehhez nekünk mindannyiunknak kell más emberré, homo cristianussá válnunk.

Domokos Endre János”

Elérhetőség: http://kitartas.mozgalom.org/cikk.php?t=394

Figyelemre méltó írásra bukkantam a legszínvonalasabb hungarista portálon (http://kitartas.mozgalom.org). Idemásolom.

“Mi motivál egy hungaristát?

2008 január 18 - péntek, 2:11

Sokszor, és sokan próbálták már megmagyarázni azt, hogy mi az, ami minket, hungaristákat, nemzetiszocialistákat motivál. Számtalan elmélet, fikció született már ezzel kapcsolatban, s általában ezeknek mindnek az a közös ismertetője, hogy minket negatív szemszögben tüntet fel. Szerintük ennek az Eszmének a követői csakis közönséges gonosztevők, de legalábbis kisiklott életű, és problémáik elől menekülő emberek lehetnek. Egyszerű honfitársaink talán még logikusnak is vélik ezt a választ, hiszen a média nap, mint nap ömleszti magából lejárató téziseit felénk. De ez a magyarázat csak addig állja meg a helyét, amíg az ember nem kezd el egy kicsit gondolkodni.
Ugyanis; vajon tényleg a gyűlölet, a gondok elől való elmenekülés motiválhat valakit arra, hogy csatlakozzon hozzánk? Hiszen aki ma közénk áll, a legjobb esetben is a mellőzés nem éppen kellemes jelenségét fogja tapasztalni saját bőrén, de ez még a jobbik eset. Rosszabbik esetben fellépnek ellene hatóságilag, egzisztenciálisan pedig ellehetetlenítik. Én nem gondolnám, hogy egy gondok elől menekülő ember még tetézni is akarná azokat, a fent említett okfejtésből kifolyólag. Ez könnyen belátható.
Hangsúlyozni szeretném, hogy korántsem nehéz társadalmi helyzetben lévő magyarok csatlakoznak hozzánk, tehát a vádak egy része már most megdőlt. De a fő kérdés még nyitott: mégis mi motivál valakit ma arra, hogy egy totálisan új korszellemet hirdető mozgalom soraiba álljon, s társadalmi-kapcsolati hidakat égessen fel maga mögött? A válasz rövid, és tömör: a hit!

Bizony, a hit, mely hegyeket képes megmozgatni. Egy hungarista lelkivilágától elválaszthatatlan az idealizmus. Hiszen nem elkorcsosult korunk „értékrendje” szerint él, a pusztán biológiai szükségletek kielégítésével még közel sem éri be, nem az anyagi javak hajszolása a célja, de népünk boldogságába, szebb jövőjébe vetett hite az, mely a nap minden órájában, pillanatában élteti. Nem lehet nyugodt perce, hiszen látja szolgasorba taszított népét, és fajtáját. Egy egészen új ember- és lelkitípust hirdet, olyat, aki képes az áldozatvállalásra, képes eszmékért, ideákért lelkesedni. Teljes ellentéte a ma konformista, a hatalmasságok által eléje tálalt szellemi mocsok csámcsogása közepette, mosolyogva a vágóhídra lépkedő emberétől. Hirdeti az igazságot, hogy minél több nemzettestvérünknek nyíljon fel a szeme, s lássák meg végre, hogy mi az, amiért érdemes élni. Az érzelem és az értelem tökéletes ötvöződése az, mely vezérli céljai felé. Az így megszülető nemzetiszocialista, hungarista ember tántoríthatatlanul kitart élete végig. A maga vallásosságában, nemzetszeretetében, és szociális érzékenységében tudja, meg van győződve róla, hogy amit hisz és követ, az maga az igazság.

Hubay Kálmán mártírhalált halt Testvér annakidején tökéletesen megfogalmazta motivációnk fő mozgatórugóját:

„Pedig az ok nem politikai, hanem sokallta inkább lélektani. Az ok: a hit. A mi csodálatos, lebírhatatlan hitünk. Hitünk az eszmében. Hitünk a magyarság elhivatottságában. És hitünk az Istenben, hogy mindaz, ami bennünk és általunk történik, az őáltala és az ő tetszésével történik. Nálunk nem frázis, nem jelszó, nem üres szónoki fogás az áldozat vállalás készsége. Mi tudunk áldozni és mi akarunk áldozni. Van miért áldoznunk és ez a valami megint csak a hitünk. Százszor mondottam és százszor mondom: mi nem akkor győzünk, amikor a magyar nép és a magyar történelem akaratából belépünk a hatalom birtokába. Mi akkor győztünk, amikor belenéztünk önmagunk lelkébe, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottunk, amikor leszámoltunk mindennel és megéreztük, hogy számunkra a legnagyobb áldozat is öröm, a legnagyobb szenvedés is gyönyörűség lesz, mert amit vállalnunk kell, azt a magyar népért, testvérekért, eszméért és hitért vállaljuk. Itt vesztették el a csatát azok, akik szemben állnak velünk. Mert a mi hitünkkel szemben nem tudják felvértezni magukat hasonlóan erős hittel. Ők védenek egy rendszert, mi harcolunk egy rendszerért, amely politikai forma is, de még erősebben lelki forma. Ők áldozatokat várnak a rendszertől, mi áldozni akarunk a rendszerünkért.” - E sorok kötelező érvénnyel kell, hogy bírjanak minden hungarista számára!

Lantos János”

Elérhetőség: http://kitartas.mozgalom.org/cikk.php?t=392