Hősökre emlékezünk a Becsület Napján
2007. január 30. kedd 11:24:48
A második világháború nagyszerű hősi eposza Budapest védelme. A végsőkig kitartó magyar és német hősök hűsége és helytállása máig élő példa. A küzdelem nem csak a magyar fővárosért folyt, hanem az egész európai civilázációért, amelyet a világtörténelem legbestiálisabb hordája, a bolsevista szovjet hadsereg fenyegetett. A háború során e bestiális, embertelen erő mellé állt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, elárulva ezzel a keresztény fehér civilizációt. A testi-lelki nyomorék Franklin Delano Roosevelt és az alkoholista, drogfüggő Winston Churchill neve a leggyalázatosabb gazemberek között szerepel, s amíg világ a világ, a pokol legmélyebb bugyraiban fizetnek bűnükért. A terrorbombázásokon túl ugyanis az 1943-as teheráni konferencián odadobták egész Közép-Európát a bolsevista fenevadnak. Ettől kezdve viszont nemcsak értelmetlenné, de végzetessé vált az a hintapolitika, amit Magyarország eléggé el nem ítélhető módon folytatott. Jellemző, hogy a baloldali ihletettségű történelemkönyvek Kállay Miklósnak ezt a taktikázását mint nagy diplomáciai teljesítményt dicsőítik, holott nem volt egyéb gyáva sunnyogásnál, amellyel ugyan az ellenségből (az angolszászokból) nem sikerült még csak jóindulatú semlegességet sem kicsikarni, de a szövetségest (Németországot) sikerült bizalmatlanná tenni. Tragikus módon a megrendült és élelmedett korú kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós ekkorra már végzetesen az angolszász-szovjetbarát lobbi befolyása alá került, így következhetett be a hazaárulással felérő úgynevezett kiugrási kísérlet, amelynek értelmében Magyarország önként a vörös rém lábai elé feküdt volna. Szerencsére azonban az antibolsevista szellemben nevelt hadsereg és a nemzet nem követte a megtévedt kormányzót és a rá egyre nagyobb befolyást gyakorló, a Szovjethez való átállást szorgalmazó kamarillát a szerencsétlen kiugrási kísérlet során. Az ezután történtek egy fájdalmasan szép hőskölteménybe illenek. Budapest védői méltó utódai voltak a Drégelyt védő Szondi Györgynek vagy a szigetvári várból kitörő Zrínyi Miklósnak. Magyarország, mint a történelem során annyiszor, ismét Európa védőbástyája volt, és hogy a bolsevista ármádia nem valahol a Rajnánál állt meg, az kizárólag a végsőkig kitartó és küzdő magyar és német hősöknek köszönhető.
A vörös ostromgyűrű 1944. december 24-én késő délután zárult be Budapest körül, s ettől kezdve mindenki tudta, mi következik. Komolyan mégsem merült föl a megadás gondolata, mert a Szovjet ellen ténylegesen nem harcoló és átálló Bulgária példája bizonyította, hogy a behódolók számára sincs kegyelem a bolsevista birodalomban. Csak a Szovjetet váró zsidók, a kommunisták és más hazaáruló elemek próbálkoztak szabotázzsal, a védők ellen elkövetett gyáva terrorcselekményekkel, amelyért el is nyerték méltó büntetésüket.
Budapest német-magyar védőserege december 24-én körülbelül nyolcvanezer főt számlált, míg a bolsevisták mintegy 177 ezer fős ármádiával készültek bevenni a magyar fővárost Amit az eredeti tervek szerint Malinovszkij marsallnak menetből november 7-éig el kellett volna foglalni, ajándékképpen Sztálinnak. A barbár horda oldalán román alakulatok is harcoltak, míg Budapest védelmében szlovák, ukrán és orosz egységek is küzdöttek. A védősereg bizonyos alakulatai, például a rendőr harccsoportok, de különösen a hungarista harccsoportok (a fegyveres Pártszolgálatból alakult Nemzetszolgálat egységei), körülbelül nyolcezer fő, elhanyagolható harcértéket képviseltek, annál hatékonyabbak voltak a riadózászlóaljak és rohamzászlóaljak. Külön ki kell emelni a Vannay-riadózászlóaljat. Ennek vezetője, Vannay László a korábban az elszakított magyar területeken akciózó Rongyos Gárda kötelékében a gerillaháborúról szerzett tapasztalatait eredményesen kamatoztatta a főváros védelmében.
Részt vett a harcban báró tótprónai és blatnicai Prónay Pál is, az 1919-es Prónay-különítmény névadója, a Sopronban és környékén megtartott népszavazás kikényszerítője. Az anakronisztikus külsejű, búrkalapban, csizmában, szegecselt övvel és lovaglóostorral járó öregúr ekkor már betöltötte hetvenedik életévét, és az általa megszervezett bajtársai is hasonló korúak voltak, így komoly harcértéket nem jelentettek. De megindító a hősiesség és az elszántság, amivel hajlott koruk dacára szolgálatra jelentkeztek. Prónay Pál a kitörés során a Kútvölgyben fogságba esett, a háború után a Szovjetuniba hurcolták, és az 1919-es, 1920-as tisztogatás miatt háborús bűnök (!) vádjával húsz év kényszermunkára ítélték. Nemzeti hősünk a rabságban hunyt el, majd 1991-ben az Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészsége rehabilitálta.
Budapest főparancsnoka az ostrom idején német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván vezérezredes volt. Pfeffer-Wildenbruch, nem volt a náci párt tagja, és nem köszönt “Heil Hitler!”-rel. Hindy Iván sem volt tagja semmilyen pártnak, ezt a Magyar Királyi Honvédség korabeli szabályzata is tiltotta. Hindy vezérezredes izzó hazafi és meggyőződéses antibolsevista volt, amit később az ellene is lefolytatott “népbírósági” kirakatperben így vallott meg: “A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette.” És bár Hindyt kihallgatása után szabadon engedték a Vörös Hadsereg illetékesei, s visszaadták kardját, s bár a brit Macartney professzor, a Magyarország második világháborús szerepéről szóló Október tizenötödike című könyv szerzője neki ajánlotta művét, a “magyar” “népbíróság” halálra ítélte a magyar parancsnokot “háborús bűnök” miatt, noha Hindy Iván üldözött zsidókat bújtatott, és a 2003-ban elhunyt kereszténydemokrata Varga Lászlótól szerzett számukra iratokat.
Ennek ellenére 1945 óta Budapest védőit nemes, de inkább nemtelen egyszerűséggel “náci-nyilas hordának” hazudják. Az igazság ezzel szemben az, hogy Budapesten mindössze körülbelül tizenkilencezer főnyi, szlovák, ukrán, orosz alakulatokat is magába foglaló Waffen-SS-erő volt, és nyolcszáz főt tett ki az 1. SS-rendőrezred illetve a 12. SS-rendőr páncélgépkocsiszázad, míg a hungarista harccsoportok csak 1500 főt számláltak. A körülbelül nyolcvanezres védősereg többi, nagyobb része a Wehrmacht és a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott. Nem mintha egyébként számítana, hogy ki milyen egyenruhában küzdött. Bármilyenben is, Budapestet és Európát védte, tehát hős.
Budapest védői emberfeletti küzdelemben, szívósan ellenálltak a bolsevistáknak. A fővárost hét hétig nem tudta bevenni a Vörös Hadsereg, csak a déli összekötő vasútvonal budai töltését öt hétig tartották a védők. Pedig nem volt könnyű dolguk, a szemből támadó ellenség mellett ugyanis a belső ellenséggel, az árulókkal is meg kellett küzdeniük. Elenyésző létszámban ugyan, de voltak, akik a Szovjet mellett harcoltak, az ellenségnek kémkedtek, partizánkodtak. A kommunista terrorcsoportok, például a Gömbös Gyula miniszterelnök szobrát felrobbantó Marót-csoport vagy a Weinberger Dezső által vezetett Szír-csoport mellett szólni kell a Budai Önkéntes Ezredről, amelynek ma emléktáblája áll a Vérmezőn és a város más pontjain is. Ugyancsak az ellenség oldalán, a haza ellenében tevékenykedett a dr. Csohány Endre által vezetett Görgey zászlóalj, és a Táncsics zászlóalj, amelynek tagja volt Göncz Árpád is. Az egykori köztársasági elnök 1944. december 27-én részt vett Rákoshegyen a Budapestet védő magyar egység lefegyverzésében, vagyis igen korán kezdte a hazaárulást.
Vitéz Szendi József csendőr őrmesterként a Nemzeti Számonkérő Szék karhatalmi századában szolgált Budapesten. Csendőrsors című könyvében így ír a partizántevékenységről: “Eleinte nem sok dolgunk akadt a lefogások terén, és szolgálatunk csaknem kizárólag őrségadásra korlátozódott, de ahogy a napok múltak, úgy szaporodott a busszal való kirándulásunk is. Sőt, ahogy a szovjet csapatok közlekedtek a főváros irányába, munkánk megszaporodott, és alig volt nap, hogy valahol lefogásokat ne kellett volna végezni. Az úgynevezett Békepárt vezetőségét Bajcsy-Zsilinszky Endrével az élén, Tartsay századost és társait, Kővágó József honv.szds-t stb. Nem kevésbé a munkaszolgálatból megszökött zsidók elfogását, akik a Hungarista Párt hamisított igazolványaival követtek el gyilkosságokat, főleg a Hungarista Párt tagjai ellen. Dálnoki Miklós Bélának és Faragho Gábornak, a csendőrség volt felügyelőjének az oroszokhoz való átállása után a propagandának bedőlt néhány honvédtiszt hazaellenes működését rövid időn belül sikerült felszámolni, és a Margit körúti fogházba helyezni őket.”
A védelem egyre hátrébb szorult, míg végül már csak a Vár és közvetlen környezete - a Vérmező, a Tabán, a Naphegy és a Víziváros egy része maradt magyar-német kézen.
Ekkor Pfeffer-Wildenbruch elhatározta, hogy megkísérlik a lehetetlent, és északnyugat felé kitörnek az ostromgyűrűből. A Várban rekedt mintegy húszezer védőből néhány száznak sikerült a halálos szorítású gyűrűn átvergődve elérni saját vonalaikat Perbál-Zsámbék-Szomor vonalában. Rengetegen hősi halált haltak vagy fogságba estek. Hősiességük máig fényesen ragyog a megalkuvások, gyáva sunnyogások korszakának sötétjében. Február 10-én rájuk emlékezünk a Becsület Napján a budai Várban 14 órakor.