Harcos a cinóberösvényen

A második világháború nagyszerű hősi eposza Budapest védelme. A végsőkig kitartó magyar és német hősök hűsége és helytállása máig élő példa. A küzdelem nem csak a magyar fővárosért folyt, hanem az egész európai civilázációért, amelyet a világtörténelem legbestiálisabb hordája, a bolsevista szovjet hadsereg fenyegetett. A háború során e bestiális, embertelen erő mellé állt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, elárulva ezzel a keresztény fehér civilizációt. A testi-lelki nyomorék Franklin Delano Roosevelt és az alkoholista, drogfüggő Winston Churchill neve a leggyalázatosabb gazemberek között szerepel, s amíg világ a világ, a pokol legmélyebb bugyraiban fizetnek bűnükért. A terrorbombázásokon túl ugyanis az 1943-as teheráni konferencián odadobták egész Közép-Európát a bolsevista fenevadnak. Ettől kezdve viszont nemcsak értelmetlenné, de végzetessé vált az a hintapolitika, amit Magyarország eléggé el nem ítélhető módon folytatott. Jellemző, hogy a baloldali ihletettségű történelemkönyvek Kállay Miklósnak ezt a taktikázását mint nagy diplomáciai teljesítményt dicsőítik, holott nem volt egyéb gyáva sunnyogásnál, amellyel ugyan az ellenségből (az angolszászokból) nem sikerült még csak jóindulatú semlegességet sem kicsikarni, de a szövetségest (Németországot) sikerült bizalmatlanná tenni. Tragikus módon a megrendült és élelmedett korú kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós ekkorra már végzetesen az angolszász-szovjetbarát lobbi befolyása alá került, így következhetett be a hazaárulással felérő úgynevezett kiugrási kísérlet, amelynek értelmében Magyarország önként a vörös rém lábai elé feküdt volna. Szerencsére azonban az antibolsevista szellemben nevelt hadsereg és a nemzet nem követte a megtévedt kormányzót és a rá egyre nagyobb befolyást gyakorló, a Szovjethez való átállást szorgalmazó kamarillát a szerencsétlen kiugrási kísérlet során. Az ezután történtek egy fájdalmasan szép hőskölteménybe illenek. Budapest védői méltó utódai voltak a Drégelyt védő Szondi Györgynek vagy a szigetvári várból kitörő Zrínyi Miklósnak. Magyarország, mint a történelem során annyiszor, ismét Európa védőbástyája volt, és hogy a bolsevista ármádia nem valahol a Rajnánál állt meg, az kizárólag a végsőkig kitartó és küzdő magyar és német hősöknek köszönhető.

A vörös ostromgyűrű 1944. december 24-én késő délután zárult be Budapest körül, s ettől kezdve mindenki tudta, mi következik. Komolyan mégsem merült föl a megadás gondolata, mert a Szovjet ellen ténylegesen nem harcoló és átálló Bulgária példája bizonyította, hogy a behódolók számára sincs kegyelem a bolsevista birodalomban. Csak a Szovjetet váró zsidók, a kommunisták és más hazaáruló elemek próbálkoztak szabotázzsal, a védők ellen elkövetett gyáva terrorcselekményekkel, amelyért el is nyerték méltó büntetésüket.

Budapest német-magyar védőserege december 24-én körülbelül nyolcvanezer főt számlált, míg a bolsevisták mintegy 177 ezer fős ármádiával készültek bevenni a magyar fővárost Amit az eredeti tervek szerint Malinovszkij marsallnak menetből november 7-éig el kellett volna foglalni, ajándékképpen Sztálinnak. A barbár horda oldalán román alakulatok is harcoltak, míg Budapest védelmében szlovák, ukrán és orosz egységek is küzdöttek. A védősereg bizonyos alakulatai, például a rendőr harccsoportok, de különösen a hungarista harccsoportok (a fegyveres Pártszolgálatból alakult Nemzetszolgálat egységei), körülbelül nyolcezer fő, elhanyagolható harcértéket képviseltek, annál hatékonyabbak voltak a riadózászlóaljak és rohamzászlóaljak. Külön ki kell emelni a Vannay-riadózászlóaljat. Ennek vezetője, Vannay László a korábban az elszakított magyar területeken akciózó Rongyos Gárda kötelékében a gerillaháborúról szerzett tapasztalatait eredményesen kamatoztatta a főváros védelmében.

Részt vett a harcban báró tótprónai és blatnicai Prónay Pál is, az 1919-es Prónay-különítmény névadója, a Sopronban és környékén megtartott népszavazás kikényszerítője. Az anakronisztikus külsejű, búrkalapban, csizmában, szegecselt övvel és lovaglóostorral járó öregúr ekkor már betöltötte hetvenedik életévét, és az általa megszervezett bajtársai is hasonló korúak voltak, így komoly harcértéket nem jelentettek. De megindító a hősiesség és az elszántság, amivel hajlott koruk dacára szolgálatra jelentkeztek. Prónay Pál a kitörés során a Kútvölgyben fogságba esett, a háború után a Szovjetuniba hurcolták, és az 1919-es, 1920-as tisztogatás miatt háborús bűnök (!) vádjával húsz év kényszermunkára ítélték. Nemzeti hősünk a rabságban hunyt el, majd 1991-ben az Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészsége rehabilitálta.

Budapest főparancsnoka az ostrom idején német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván vezérezredes volt. Pfeffer-Wildenbruch, nem volt a náci párt tagja, és nem köszönt “Heil Hitler!”-rel. Hindy Iván sem volt tagja semmilyen pártnak, ezt a Magyar Királyi Honvédség korabeli szabályzata is tiltotta. Hindy vezérezredes izzó hazafi és meggyőződéses antibolsevista volt, amit később az ellene is lefolytatott “népbírósági” kirakatperben így vallott meg: “A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette.” És bár Hindyt kihallgatása után szabadon engedték a Vörös Hadsereg illetékesei, s visszaadták kardját, s bár a brit Macartney professzor, a Magyarország második világháborús szerepéről szóló Október tizenötödike című könyv szerzője neki ajánlotta művét, a “magyar” “népbíróság” halálra ítélte a magyar parancsnokot “háborús bűnök” miatt, noha Hindy Iván üldözött zsidókat bújtatott, és a 2003-ban elhunyt kereszténydemokrata Varga Lászlótól szerzett számukra iratokat.

Ennek ellenére 1945 óta Budapest védőit nemes, de inkább nemtelen egyszerűséggel “náci-nyilas hordának” hazudják. Az igazság ezzel szemben az, hogy Budapesten mindössze körülbelül tizenkilencezer főnyi, szlovák, ukrán, orosz alakulatokat is magába foglaló Waffen-SS-erő volt, és nyolcszáz főt tett ki az 1. SS-rendőrezred illetve a 12. SS-rendőr páncélgépkocsiszázad, míg a hungarista harccsoportok csak 1500 főt számláltak. A körülbelül nyolcvanezres védősereg többi, nagyobb része a Wehrmacht és a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott. Nem mintha egyébként számítana, hogy ki milyen egyenruhában küzdött. Bármilyenben is, Budapestet és Európát védte, tehát hős.

Budapest védői emberfeletti küzdelemben, szívósan ellenálltak a bolsevistáknak. A fővárost hét hétig nem tudta bevenni a Vörös Hadsereg, csak a déli összekötő vasútvonal budai töltését öt hétig tartották a védők. Pedig nem volt könnyű dolguk, a szemből támadó ellenség mellett ugyanis a belső ellenséggel, az árulókkal is meg kellett küzdeniük. Elenyésző létszámban ugyan, de voltak, akik a Szovjet mellett harcoltak, az ellenségnek kémkedtek, partizánkodtak. A kommunista terrorcsoportok, például a Gömbös Gyula miniszterelnök szobrát felrobbantó Marót-csoport vagy a Weinberger Dezső által vezetett Szír-csoport mellett szólni kell a Budai Önkéntes Ezredről, amelynek ma emléktáblája áll a Vérmezőn és a város más pontjain is. Ugyancsak az ellenség oldalán, a haza ellenében tevékenykedett a dr. Csohány Endre által vezetett Görgey zászlóalj, és a Táncsics zászlóalj, amelynek tagja volt Göncz Árpád is. Az egykori köztársasági elnök 1944. december 27-én részt vett Rákoshegyen a Budapestet védő magyar egység lefegyverzésében, vagyis igen korán kezdte a hazaárulást.

Vitéz Szendi József csendőr őrmesterként a Nemzeti Számonkérő Szék karhatalmi századában szolgált Budapesten. Csendőrsors című könyvében így ír a partizántevékenységről: “Eleinte nem sok dolgunk akadt a lefogások terén, és szolgálatunk csaknem kizárólag őrségadásra korlátozódott, de ahogy a napok múltak, úgy szaporodott a busszal való kirándulásunk is. Sőt, ahogy a szovjet csapatok közlekedtek a főváros irányába, munkánk megszaporodott, és alig volt nap, hogy valahol lefogásokat ne kellett volna végezni. Az úgynevezett Békepárt vezetőségét Bajcsy-Zsilinszky Endrével az élén, Tartsay századost és társait, Kővágó József honv.szds-t stb. Nem kevésbé a munkaszolgálatból megszökött zsidók elfogását, akik a Hungarista Párt hamisított igazolványaival követtek el gyilkosságokat, főleg a Hungarista Párt tagjai ellen. Dálnoki Miklós Bélának és Faragho Gábornak, a csendőrség volt felügyelőjének az oroszokhoz való átállása után a propagandának bedőlt néhány honvédtiszt hazaellenes működését rövid időn belül sikerült felszámolni, és a Margit körúti fogházba helyezni őket.”

A védelem egyre hátrébb szorult, míg végül már csak a Vár és közvetlen környezete - a Vérmező, a Tabán, a Naphegy és a Víziváros egy része maradt magyar-német kézen.

Ekkor Pfeffer-Wildenbruch elhatározta, hogy megkísérlik a lehetetlent, és északnyugat felé kitörnek az ostromgyűrűből. A Várban rekedt mintegy húszezer védőből néhány száznak sikerült a halálos szorítású gyűrűn átvergődve elérni saját vonalaikat Perbál-Zsámbék-Szomor vonalában. Rengetegen hősi halált haltak vagy fogságba estek. Hősiességük máig fényesen ragyog a megalkuvások, gyáva sunnyogások korszakának sötétjében. Február 10-én rájuk emlékezünk a Becsület Napján a budai Várban 14 órakor.

Elhunyt Illés Lajos, a legendás Illés együttes alapítója, billentyűse, dalszerzője, zenekarvezetője, a kisoroszi református gyülekezet kántora. Illés Lajos mindig büszkén vállalta keresztyén hitét és magyarságát, s e hitvallás a dalaiban is megnyilatkozott. Egy nagyszerű dalszerző és egy igaz magyar ember költözött el a földi világból az örök tisztaságba, hogy közbenjárjon a Fönnvalónál a magyarok dolgában. Életpályájára jellemző az a néhány sor, amely a tavaly ugyancsak elhunyt nagy erdélyi költő, Bartis Ferenc Férfiak krónikája című versében szerepel, s amelyhez Illés Lajos szerzett zenét: “Apám, harcot örökölt csupán, / én tőle hitet a küzdéshez, / s fiam győzelmet hagy maga után / fiának.”

Legyen neki könnyű a föld!

Aki kedveli a Kormoránt és a TransylManiát, bizonyára szeretni fogja a Szkítia együttest is (www.szkitiarock.hu). A 2004-ben alakult csapat a Kormorán által kitaposott úton jár, de korántsem holmi másolatról van szó. A Szkítia saját és eredeti hangon szólal meg, muzsikájuk alapja a lendületes, feszes, húzós rockzene, amit progresszív elemekkel és a kimeríthetetlen, ősi magyar népzenei kincs motívumaival ékesítenek. A rockznekarokban megszokott hangszerek (gitár, basszusgitár, dob, billentyű) mellett megszólal a hegedű, a klarinét, a tangóharmonika, a töröksíp, a fujara, a kaval, különböző furulyák, a doromb, valamint a belső-ázsiai pusztai kultúráők jellegzetes torokéneke, s mindezeket gyönyörű, több szólamú vokál egészíti ki. A Szkítia dalai a forró hazaszeretet, a hagyományok tiszteletét közvetítik a közönségnek. Számos koncert és kemény munka után végre megjelent a csapat bemutatkozó CD-je Kétezer éves ének címmel. A lemezt a Periferic Records gondozza, ennek köszönhetően minden nagyobb zeneáruházban és a magyar szellemiségű könyvesboltokban is kapható. Sajtótájékoztatóval egybekötött dedikálást tart a csapat február 3-án, szombaton 14 és 16 óra között a Mind-Zene Zeneáruházban (Budapest, IX. kerület, Vámház körút 4.)

A lemezbemutató koncert március 23-án, pénteken lesz a MOM Művelődési Házban (Budapest, XII. kerület, Csörsz utca), mégpedig a TransylMania társaságában.

Hétvégén Nagyváradon jártam. Szent László királyunk városában volt a Wass Albert két regényéből (Adjátok vissza a hegyeimet! és Jönnek) készült A világ és a vége című dráma erdélyi körútjának utolsó állomása. Szombat este zsúfolásig megtelt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának díszterme, s ami a függöny felgördülése után történt, az maga volt a katarzis. Igaz, korábban már három alkalmmal láttam a darabot, de Wass Albert szellemét Erdélyben magamba szívni, nos, az valami egészen más.

A nagy erdélyi író műveiből készült dráma a délvidéki Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház alkotása. A tény, hogy az egyik elnyomott magyar közösségnek egy másik elnyomott magyar közösség nagyszerű művészei játszottak Erdély hat városában, különleges jelentőségű. A délvidéki társulat tagjai életükben először jártak ezen a vidéken, de az már most bizonyos, hogy nem utoljára. Augusztusban ugyanis újabb turné következik.

A mostani körút során Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon lépett föl a kis társulat. A hat helyszínen összesen közel háromezer ember látta és köszönte meg felállva, vastapssal (sőt mi több, ahogy a turnét az Egyesült Magyar Ifjúsággal közösen szervező Erdélyi Magyar Ifjak egyik vezetője írta, Wass-tapssal) az előadást, amely a helytállás és a megalkuvás konfliktusait sűríti két felvonásba Erdély 1918-as román megszállásától az 1940-es felszabaduláson, a háború forgatagán keresztül az embertelen kommunizmus vérgőzös tombolásáig. A művészi teljesítményt fölértékeli, hogy egy ilyen kis társulatnál, amely gyakorlatilag küldetéstudatból, minimális tiszteletdíjért játszik, a különleges hang- és fényeffektek, gigantikus díszletek hiányában kizárólag a színészek produkciója kell meggyőzze a nézőt. Ez a délvidékieknek maradéktalanul sikerült minden helyszínen. Fontos leszögezni, hogy a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház művészei azért tudnak a gyatából kilógó hátsóval is csodát teremteni, azért képesek katarzisig juttani a nézőt, mert nem csak nagyszerűen játszanak, hanem hisznek is abban, amire ez a kis társulat szegődött: küldetésük a magyar történelem sorsfodulóinak drámai bemutatása. Eddigi darabjaik (Vörös bál, Halottak napjától Virágvasárnapig, A világ és a vége) azt bizonyítja, hogy ez nem csak művészi, hanem hosszú távú nemzeti szempontból is valódi misszió. És a színházba járó emberek Magyarország minden sarkában szomjazzák az igazságot, éhezik a rólunk szóló szomorú, de valóságos meséket. Ezért aztán a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház minden előadásán telt ház van Zalaegerszegtől Csíkszeredáig, Szabadkától Kassáig az egész magyar hazában. Talán mondanom sem kell, hogy a magyarellenes csonka-magyarországi kultúrpolitika egyetlen fillérrel sem segíti ezt a kis társulatot, amely pedig a történelmünk drámai pillanatait viszi színre. Az erdélyi körút is pusztán hitből született: a délvidéki társulat és a szervező fiatalok hittek abban, hogy ezt a drámát be kell mutatni Erdélyben, hittek abban, hogy a száműzetésben elhunyt, a megszálló román állam által háborús bűnösnek bélyegzett látó ember, Wass Albert üzenetét haza kell vinni szülőföldjére. És mert hittek mindebben, hát a délvidékiek eljutottak Erdélybe, leküzdve vízumot, megalázó trianoni gúnyhatár-átlépést, az anyagiak teljes bizonytalanságát. A hitből pedig csoda született, mert abból az szokott születni.

A Wass Albert-regényekből készült A világ és a vége, valamint Délvidéknek az 1918-as rác megszállás és az 1941-es felszabadulás közti történelmét feldolgozó Halottak napjától Virágvasárnapig című drámákat a társulat rendszeresen játssza Csonka-Magyarországon. Budapesten a XII. kerületi MOM-művelődési házban szoktak föllépni. Érdemes itt megnézni mindkét művet. Az előadások irőpontjáról és a társulatról itt található információ: http://www.honalapitvany.hu/mkuk.php

Bíber József Tibor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke a középénzből működő “Magyar” Televízió Napkelte című szélsőséges, a közszolgálati újságírás szakmai minimumának teljesítésére sem képes műsorában ma kiválóan helytállt a külsőre is borzalmas Orosz Józseffel szemben. A téma a cigánybűnözés volt. A magyar politikus okosan, cáfolhatatlan tényeket felsorakoztatva semmisítette meg a szélsőséges sajtóhiénát. Érdemes megnézni.

http://www.kuruc.info/reszletes.aspMainID=1&HirID=8423

Mottó: “Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket.”

(Bikini)

A szélsőséges zsidó sajtó egyik jellegeztes képviselője az Index. Ez az írás http://index.hu/velemeny/eheti/veszfek4334/

iskolapéldája annak, miként uszítják egymás ellen a magyarokat, miközben öblös nyelvcsapásokkal, lihegve hallelujáznak a reformblabának. Nyilván nem ingyen. Komplett kettő, szaxi ezeröt, mondta egy régi kabaréban egy kurva. Azóta nyilván változtak az árak, gondolom, a cikket jegyző SzabóZ nevű dolog is többe kerül, már akinek gusztusa van hozzá. Ez az izé azt állítja, a diákok jellemzője, hogy budai villákban laknak, közpénzen élősködve járnak lerészegedni balatoni telkeikre, a szüleik pedig rokkantaknak járó kedvezmények igénybevételével csalnak a Mitsubishi Pajerójukkal. A gyógyszerészek a zsíros hasznukat féltik, az orvosok pedig a hálapénzért rettegnek. A szélsőséges uszító ezzel könnyed mozdulatokkal ellenségképet skiccel a mindig és mindenkire irigy és ezért gyűlölködő proletár söpredék elé: íme, a diákok, a gyógyszerészek, az orvosok és úgy általában a budaiak rajtatok élősködnek, de majd az igazságos Gyurcsány-kormány rendet vág.

Bár már jóideje nem vagyok diák, de voltam. Vót valamikor. És soha nem jártam közpénzen a Balatonra lerészegedni, lévén hogy a szüleimnek nem volt balatoni telke. De még Mitsubishi Pajerója sem, sőt, nem is csaltak sem rokkantigzolvánnyal, sem egyébbel. De még a baráti és a tágabb ismeretségi körömben sincs ilyen család. A közpénzen való lumpolás és a csalás éppenséggel azoknak a jellemzője, akik a hozzájuk hasonló komcsi-liberális bagázst újfent ránk szabdították.

Ettől eltekintve a szélsőséges zsidó portál reformblablájában egyetlen rohadt szó sem esik arról, hogy 2002-ben Magyarország a közép-európai térség húzóereje volt, gazdaságilag izmosodtunk, emelkedő pályán volt hazánk, míg érdekes módon most gigantikus megszorítások szükségesek - állítólag. Egy rohadt szó sem esik arról, hogy itt vannak olyanok, akik áprilisban még azt mondták, hogy nagy a jólét, a pannon puma önfeledten szökdécsel, vizitdíjról beszélni egyenlő nemigazország, majd jött a lebukás: “nyilvánvaló volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” Ez mindennek az alfája és az omegája, nem az “élősködő” diákok, orvosok, gyógyszerészek. Mindennek a rákfenéje a becstelenség, a gátlástalan hazudozás, a gerinctelen szarháziság. A szélsőséges zsidó portál szerzője elvárná, hogy lehetőleg mindenki fogja be a pofáját, mert aki tiltakozik, az a “nagyszerű reformok” ellensége, az renegát kerékkötő, élősködő, miegyéb. Lehet, hogy nemsokára kulákozni fognak.

Sajnálatos módon a vészfékhúzogatást meghirdető mozgalom a honlapján (www.veszfek.tk) hamut szórt a fejére, megszaggatta köntösét, és visszalépett a kezdeményezéstől. Nos, ez esetben viszont az a helyzet, hogy mindenki, aki kussol, megérdemli, hogy présbe csavarják és a szart is kisajtolják belőle. Gyáva népnek ugyanis nincs hazája.

Megjegyzem, nem vészféket kellene már itt húzogatni, hanem a megszállókat a lámpavasra.

1915. január 7-én hunyt el a magyar fajvédelem úttörő politikusa, pölöskefői és kürtösi dr. Istóczy Győző, az Országgyűlési Antiszemita Párt vezére. A példaértékű hazafi 1842. november 7-én született a Vas vármegyei Táplánszentkereszten. Jogot tanult, majd törvényszéki bíróként tevékenykedett. 1870-ben ebbéli minőségében ő vezette a Vas megyei Bérbaltavár uradalmának árverezését, amikor egy megyei zsidó család hamis adatokkal megtévesztette Istóczyt Győzőt, hogy később az árverezés érvénytelenítését követelhessék, és így áron alul megszerezhessék a birtokot. Istóczy Győző átlátott a szitán, ezért megpróbálták megvesztegetni. Miután nem volt hajlandó a csalásban közreműködni, beperelték, és - az említett család befolyásától és bosszújától tartva - első fokon a vármegyei alsóbb bíróságok pénzbüntetésre ítélték, ezt a döntést azonban a Kúria később megsemmisítette, igazolva ezzel Istóczy Győző ártatlanságát. A büszke magyar nemesi család makulátlan jellemű sarját mélységesen megdöbbentette és felháborította ez az erkölcstelen gazemberség, egyszersmind felnyitotta a szemét. Rádöbbent, hogy Magyarországon létezik egy kaszt, amely állam az államban, amely céljai elérése érdekében nem riad vissza a legmocskosabb eszközök bevetésétől sem, s amely lelkiismeret-furdalás nélkül lop, csal, hazudik, hogy a magyart kiforgassa földjéből, házából, hazájából. Istóczy Győző ettől kezdve szenvedélyesen foglalkozott a zsidókérdéssel, s fölismerte, hogy ez nem vallási, hanem faji kérdés. 1878. június 24- én hangzott el az Országgyűlésben híres “palesztinai beszéde”, amelyben önálló zsidó állam létrehozását javasolta, 18 évvel a cionizmus atyjának, Theodor Herzlnek A zsidó állam című műve megjelenése előtt. Részlet a pontos és mai is aktuális beszédből: “És aztán, a kik idegeneknek érzik magukat közöttünk Európában; a kik exclusiv nemzeti és faji sajátszerüségeiket megtartani akarják; - a kik nem képesek közöttünk megélni anélkül, hogy közöttünk továbbra is államot az államban ne képezzenek; - a kik az európai társadalmi renddel őszintén kibékülni s a keresztény civilisatiót minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül elfogadni nem hajlandók, s a kik velünk assimilálódni, egybeforrni nem akarnak: mindazok váljanak meg tőlünk. Boldogulásuk, jólétük és szerencséjük iránti legjobb kivánataink kisérendik őket hazájukba vissza, a honnét 1800 éven át számkivetve voltak. Azok pedig, a kik bármely okból szívesebben maradnak közöttünk Európában, szünjenek meg azontul államot képezni az államban, hagyjanak fel véglegesen minden támadási tervekkel ellenünkben, hagyjanak fel minden kizárólagos uralmi ábrándokkal, hagyjanak fel a kiirtási politikával, fogadják el minden tartalék-gondolat nélkül szokásainkat, béküljenek ki őszintén a keresztény civilisatióval, s legyenek velünk egy test, egy lélek, egy és ugyanazon ember. Ily alakban aztán a legőszintébb örömmel fogjuk látni őket.”

Istóczy Győző életét a zsidó hódítás elleni harcnak szentelte, ezért alapította meg a magyar parlamentben a több párt hasonló érzelmű politikusaival az Országgyűlési Antiszemita Pártot. A formáció 1883. október 6-án kezdte meg működését. Társai voltak többek között Ónody Géza, Simonyi Iván, Odescalchy Artur, Szemnecz Emil. A pártot azonban a politikai élet nagyobb befolyással bíró, zsidó pénzen kitartott erőinek sikerült elszigetelni; az Istóczy által 1880-ban indított 12 Röpirat című “antiszemitikus havilapon” kívül nem tudtak eljutni a köz- véleményhez. Az OAP önvédelmi harcát külföldi és hazai támadások akadályozták, és sajnálatosan nemcsak zsidó körök felől érkeztek a gyűlölet mérgezett nyilai, hanem megtévesztett, megvesztegetett, megzsarolt, megfenyegetett, árulóvá lett magyarok is részt vettek a gyalázatos lejárató kampányban. Ugyanakkor a kor európai patriótái, akik saját hazájukban ugyancsak szembeszegültek a zsidó hódítással, összehívták Drezdában az I. Antiszemita Kongresszust, amelynek díszelnökévé választották Istózcy Győzőt. A párt azonban oly mértékben ellehetetlenült, hogy végül 1893-ban megszűnt. Istóczy Győző ezután semmiféle politikai szerepet nem vállalt. Magányosan élt budapesti otthonában 1915. január 7-én bekövetkezett haláláig. Sírja a Fiumei úti temető 548. sírboltjában található. Jövőbe látó nemzetvédő küzdelmén kívül nyelvészeti munkák is öröksége részét képezik. A hazáért és a nemzetért felelősséget érző utókornak kötelessége tisztelegni Istóczy Győző emléke előtt, örökségét ápolni, s jól megjegyezni látnoki szavait, amelyekből alább idézek.

“Ugy hiszem, elérkezett az ideje annak is, hogy végre-valahára mi is komolyan fontolóra vegyük, miként szabunk határt a hatalmát már végleg megalapítottnak hitt praepotens zsidó kaszt üzelmeinek, és hogy az annyiszor s oly fennen hangoztatott tolerantiát ne csak önmagunknak prédikáljuk, hanem kézzelfoghatóan megmagyarázzuk a zsidóknak is, a kik ugy látszik, a tolerantia kifejezés alatt azt értik, hogy mi az ő általuk nemzsidókon elkövetett minden, még a legkiáltóbb igazságtalanságokat is birkatürelemmel eltürjük.”

(1881. március 3.)

“A t. kérvényi bizottság miatt ott lehetnek a rendszeresen folytatott köztudomásu zsidó üzelmek, amelyek ellenében hiába állanak, ha ugyan állanak, a paragrafusok a törvényczikkekben. Ott lehetnek például: az uzsora s a maszlagos nadragulyás és vitriolos pálinkamérés; a fuchsinos bor és homokos liszt; mindennemü és fajtáju csalások és a hamis bukások; a hamis mérlegek és népfosztogatás; az iszákosság terjesztése és döglött marha husának kimérése; fehérrabszolgakereskedés s népdemoralizáció és korrupczió; hivatalnokok megvesztegetése és a Talmud alapjáni hamis eskü; hamis tanuskodás és hamis tanuk toborzása; orgazdaság és talmi aranynak valódi arany helyett árulása; jól bebiztositott termények és épületek felgyujtása és biztositási ügynöki üzelmek; ratenbrief-üzelem és tantus-pénzeknek körmöczi aranyok helyett kiadása; váltóhamisitás és Amerikába szökések; a katonáskodás alól való kibuvások s állami jövedékcsonkitások; kasza-kapától való irtózás s a kereskedelem monopolizálása; liczitácziókon való összejátszások és különféle sápok; kifizetett adósleveleknek vissza nem adása és kifizetett adósságok ujra való követelése és behajtása; kereszténység-gunyolás és kulturkampfoskodás; a keresztény felekezeteknek s a különféle nemzetiségeknek egymás ellen heczczelése; ármányok és intrikák, zsidóbosszuállás, börzejáték és plutokrácia, közvéleménygyártás és revolverjournalistika, népbolonditó frázisok és népnyomor, gründerség és liquidáczió, syndikátusok és prospektek, svindli és krach, stb., stb. Mondom: ott lehetnek mindezen, a legtöbb esetben megtorolatlan, mert a mai viszonyok közt megtorolhatatlan zsidó üzelmek és visszaélések, a melyeknek átka alatt pusztul a nép jóléte, s pusztul, vész maga az ország népe.”

(1882. február 18.)

“Századunk a türelmesség századának hirdeti magát. A zsidóknak szabad a mi vallási, erkölcsi elveinket, társadalmi szokásainkat, nemzeti, politikai intézményeinket nemcsak kritika, de silány gunyolódás tárgyává is tenni: és ebbnen senki nem lát türelmetlenséget. De merészelje valaki a zsidóságot - nem! - csak a zsidó visszaéléseket csak a legenyhébb kritika tárgyává tenni: az már “intoleranz”.

(1882. február 18.)

“Igenis, t. előadó ur, mi a jogegyenlőség, a polgári szabadság, a társadalmi és állami jogok nevében követeljük a zsidó privilegiumok megszüntetését.”

(1882. február 18.)

“De hát a zsidókérdés ma már nem is annyira társadalmi kérdés, mint inkább politikai és pedig ez idő szerint a legfontosabb politikai kérdés, mert az ma már a hatalom kérdése, s ekkép van formulázva: a magyar vagy a zsidó elem legyen-e uralkodó ebben az országban?”

(1883. január 23.)

￿/p>