Harcos a cinóberösvényen

A mai napon megölték Irak koncepciós kirakatperben meghurcolt elnökét. Szaddám Huszein ezzel - megváltva a lelkét terhelő bűnöket - hazája mártírjává vált. Az Amerikai Egyesült Államok fedőnevű cionista vállalkozás által megszállt közel-keleti országban Szaddám elrablása óta tombol a terror. Korábban nem voltak véres merényletek, most vannak. Korábban rend volt, most káosz. Azt már a cionisták és a még náluk is undorítóbb bérenceik is beismerték, hogy hazugság volt mindaz, amit a “tömegpusztító fegyverekről” harsogtak. (Milyen ismerős ez: “nyilvánvaló volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”) Irak elnökének áldozatai jóval kisebb summát tesznek ki, mint a cionista terroristák által megölt emberek. Szaddám Huszein “bűne” valójában az volt, hogy Irak élén akadályozta a cionizmus szülőatyja, Theodor Herzl által a Nílustól az Eufráteszig terjedő Nagy-Izrael víziójának megvalósítását. E lázálom eléréséért azonban sem az egyszerű amerikai adófizetők pénze, sem milliók élete és vére nem túl magas ár egyeseknek.

A meggyilkolt iraki elnöknek legyen könnyű a föld!

Ceterum censeo: a cionizmust el kell pusztítani!

￿/p>

Az imént ért véget valamelyik tévéadón az Imagine című film, ami John Lennonról szól. Valamikor nagyon régen már láttam ezt a filmet, de akkor nem figyeltem a lényegre. Most azonban az egykori Beatles-főnök minden gesztusa, minden megnyilatkozása mgerősítette azt a hosszabb ideje vallott nézetemet, hogy ez az ember egy rendkívül buta, műveletlen suttyó volt, aki kiváló eszközévé vált a keresztény fehér civilizációt lerombolni szándékozó erőknek.

Miről van szó?

Arról, hogy John Lennon a legnyíltabb destruktív, kommunista-liberális nézeteket hirdette. Ráadásul, amilyen ostoba volt, még el is hitte, hogy kitör a világbéke, ha egy csúnya és már akkor sem fiatal japán nővel naphosszat az ágyban bohóckodik. Lennon nekiment a tekintélynek, a hagyománynak, a vallásnak, anélkül azonban, hogy működőképes alternatívát állított volna a helyébe. Ez a buta liverpooli félzsidó zenész a maga hisztérikus közönségével kétségtelenül történelmet írt, de ez kétes dicsőség, még akkor is, ha egyébként a Beatles dalai formailag jól megkomponált örökzöldek.

A beat mint társadalmi jelenség összhatását tekintve egyértelműen destruktív volt, hiszen az ugyancsak zsidó vérvonallal is terhelt Elvistől kezdve mást sem hirdetett, mint a hagyományok, a tekintély, az állam, a család, az egyház, szóval a társadalmat megszervezni és helyesen irányítani képes tényezők elleni esztelen lázadást. Ez a jelenség kivetkőztette az embert emberi mivoltából. Elég, ha megnézzünk a woodstocki fesztiválon készült felvételeket:kábult, pucér előemberek fetrengenek a sárban, és hasonló, igaz, az esetek többségében vitathatatlan zenei tehetséggel megáldott-megvert szerencsétlenek hirdetik a sátáni igéket a színpadról. Ez volt az első igazán nagy hatású destruktív mozgalom, talán azért, mert a kezdete egybeesett a televíziózás elterjedésével. Korábban, az “izmusdúlás” idején az olyan szellemi torzszülemények, mint például a romániai zsidó Tristan Tzara dadaizmusa csak kevés embert tudott megmérgezni, eltéríteni a széptől, a harmonikustól, a valódi művészettől. A vizuális média azonban szinte felfoghatatlan károkat okozott az emberi tudatban és az emberi szellemben azzal, hogy korlátlanul zúdította-zúdítja a kódoltan, de sokszor nyíltan halált árasztó mérget a valós tartalmat felismerni képtelen, pusztán a formára, azaz a materiális szférára figyelő tömegre. A zene, az ének mindig is az egyik legegyszerűbb és leghatásosabb közösségszervező, üzenethordozó erő volt. A sátáni háttérerők pontosan felismerték ezt, és az erőtől duzzadó, tömegeket mozgósítani képes új stílust azonnal asszimilálták, hogy saját destruktív üzeneteiket elültessék a nyugati fehér keresztény civilizáció fiatalságának lelkébe, eltépve ennek a generációnak a szellemi gyökereit. Nem véletlen, hogy a Beatlest már korai időszakában einstandolta menedzserként egy homoszexuális zsidó, Brian Epstein, aki sok esetben maga gondoskodott “pártfogoltjai” számára a drogról, amiért még alaposan meg is fejte őket. Hasonló szocializációs hátterű figura volt Malcolm McLaren, aki divatot teremtett az igénytelenségből, a torz formákból, a diszharmóniából, és megszülte a punkot, mindjárt fölfuttatva a Sex Pistols együttest, akik néhány jól eltalált, ám szövegeiket tekintve kizárólag esztelen rombolást hirdető számon kívül semmit nem hagytak az utókorra, hacsak a barátnőjét megölő, majd önmagával is végző drogos basszusgitárosuk emberellenes kultuszát nem tekintjük kulturális örökségnek. Persze mint minden művészeti irányzatnak, a beatkorszaknak és a punknak is megvoltak az öntörvényű, a formát legalább részben értékelhető tartalommal megtöltő és ezzel tulajdonképpen az adott művészeti irányzattal szembeforduló alkotói, de összességében mégiscsak igaz, hogy mindaz, amit az 1950-es évektől kezdve napjainkig az úgynevezett könnyűzene kitermelt magából, nagyobbrészt kártékony és életellenes. Annak ellenére is, hogy voltak előadók, akik életvitelükkel kivételes példát mutattak az önpusztítás őrült kultuszának kellős közepén. Sajnálatos, ámde a sátáni háttérerők szándékait, céljait ismerve természetes, hogy e követendő példákat a média elhallgatta, és a kábítószerbe belehalt, saját hányásukba belefulladt vagy pózként hordott világfájdalmukban öngyilkosságot elkövetett emberi roncsokat fújta fel bálványokká. A drogtól bódult 1960-as, 1970-es évek után ugyan kiemelkedett a mocsárból a heavy metal, amelynek számos előadója az erő, a hősiesség, a nemzeti és faji büszkeség hirdetője volt, s ez a stílus mára számtalan újabb, a nemzeti kulturális örökséget fölfedező, abból táplálkozó irányzatot szült meg, de ezek gyakorlatilag rétegművészetnek tekinthetők, miután a destrukcióban érdekelt életellenes média nem ajnározza őket, míg a halált hordozó, öncélúan trágárkodó, a hagyományokon, az öröktől fogva szent és megkérdőjelezhetetlen eszményeken gúnyolódó vagy éppen igénytelen, bármiféle mondanivalót nélkülöző tucatprodukciókat minden kanálisból öntik az emberekre.

Egy kis kitérő: 1945 kíméletlen történelmi választóvonal. Ha az emberi ésszel fölfogható történelmi időt két részre kellene osztani, leghelyesebb lenne 1945 előtti és 1945 utáni korszakról beszélni. 1945-ig, ha egyre fogyatkozva is, de élt a Tradíció, az őstudás, és léteztek olyan államalakulatok, birodalmak, amelyek ezt a jótékony, éltető hagyományt hordozták. 1945-re a kívülről provokált nagy európai polgárháború második felvonásában a liberális kapitalizmus és a bolsevizmus legnyíltabb szövetsége győzött az erkölcs, igazság és a józan ész fölött, s ennek következtében elszabadult a pokol. Nem kis részben ennek következménye lett mindaz, amit beat-jelenség gyűjtőnév alatt vizsgálhatunk.

Sajátosak ennek hatásai Magyarországon: a beat mint angolszász formanyelv teljességgel idegen volt a magyar lélektől, a magyar dallamkincstől, és mégis szinte felfoghatatlan sikert aratott az akkori fiatalok körében. Ennek egyik oka az a hamis sztereotípia volt, hogy a Szovjetunió nagy ellensége az Egyesült Államok, és e logika szerint az onnan érkező kultúrjelenségek átvétele lázadás a kommunizmus ellen. Ebben persze volt annyi igazság, hogy a bunkó, suk-süköző kommunista önkéntes rendőrök, munkásőrök és egyéb előemberek így is fogták föl a dolgot, és e felfogásuknak megfelelően reagáltak. Csakhogy az anglománia átvételének igen súlyos következményei voltak: a magyar fiatalság lelkének mélyrétegeiből kiradíroztatott a magyar kultúrkincs, és helyébe idegen lelkiségben gyökerező dallamvilág, életérzés került. Az ötvenhatos ifjakat még a vízválasztónak tekinthető 1945 előtt hivatást kezdett tanárok oktatták és nevelték, de később már csak a vörös hazugságok és az angolszász formanyelven megszólaló, a szabadság délibábjának tűnő destrukció között lehetett választani. Az a néhány látó ember, aki fölismerte mindennek a veszélyét, már akkor is gúny tárgya volt. Az amerikanizmusba ájult körök maradinak, vaskalaposnak minősítették a vészharangot kongatókat, a vonalas bolsevikok pedig Horthy-fasizmust ordítottak. Különös módon azonban mind megegyeztek abban, hogy ez “magyarkodás”, “csúnya” nacionalizmus, és mint ilyen elpusztítandó. Így aztán alig-alig akadt olyan előadó, aki a magyar népzenekincsre támaszkodva írt volna dalokat. Olyannyira, hogy ez még mostanában is furcsa pillantásokat, értetlenséget vált ki legtöbb emberből. Pedig gyökér nélkül nincs egészséges, életerős fa, és ha egy másik növénnyel oltják be, akkor idővel azzá lesz, s megszűnik annak lenni, aminek teremtetett. Nincs ez másképp az emberrel sem. A feladat tehát ma is adott: magyar kulturális örökségünkből táplálkozó magasművészetet kell megteremteni, különös tekintettel a legpopulárisabb művészeti ágra, a zenére, és ez most már vonatkozik a filmre is. Másként fogalmazva, a művészeteket is ki kell csavarni azok kezéből, akik a mi elpusztításunkra használják azokat. A vezérelv a hagyományos európai nacionalista paradigma kell legyen, mert az jó és igaz. És mint tudjuk, az igazság keresztre feszítve, bitóra húzva és suttogásra kárhoztatva is igazság marad.

Őfelsége Boldog IV. Károly királyunk megrendítő életútján elmélkedve arra gondoltam, vajon kibírna-e más nemzet annyi sorscsapást, amennyi a magyarságot érte. Egyáltalán, kibírtuk-e?

Nem hiszem, hogy van még egy nemzet a világon, amelynek gyermekei ilyen tömegesen kényszerültek hontalanságba, bujdosásba. A török megszállás pusztításait máig nem heverte ki a magyarság. Ha végigkövetjük történelmünket, abban az időszakban kezdődött az a hullámvölgy, amelynek most talán a mélyén vagyunk. A török megszállás előtt Magyarország Európa egyik meghatározó nagyhatalma volt, utána egy kifosztott, kivérzett ország, amelynek izgága, az orruknál tovább nem látó önjelölt vezetői új és újabb belháborúkba rángatták hazánkat. Kezdve Rákóczival, aki törvényes uralkodója ellen lázadt föl, tette is azt bármilyen  szándékkal. És lám, számkivetés lett a sorsa, pedig nagyra hivatott család jeles sarja volt. Aztán jött a Zrínyi-Nádasdy-Frangepán-féle összeesküvés, amelynek tagjai utóbb egymást jelentgették föl az uralkodónál, aki két alkalommal (!) megkegyelmezett a szervezkedőknek, ám harmadjára már a felségárulás szokásos és méltó büntetését vonta maga után az újabb szerencsétlen próbálkozás. Később Martinovics Ignác sátáni alakjában öltött testett a sötétség erőinek gyalázatos szervezkedése, majd - miután a gyáva Martinovics följelentette saját társait - ismét fejek hulltak. Másként nem is történhetett. A szabadkőművesség ellen az uralkodó - igen helyes módon - a legnagyobb szigorral lépett föl. Ezután egy rövid kegyelmi időszak következett, jött a reformkor, s a korabeli Európa legnagyobb államférfija, Metterninch herceg jóindulatú támogatása mellett úgy tűnt, hogy Magyarország végre magára találhat. Ámde jöttek a Táncsics-, Madarász- , Kossuth-féle veszettek, akik a legszélsőségesebb baloldaliság képviselőiként újabb esztelen belháborúba sodorták a hazát - s lám, ismét csak száműzetés lett az zempléni sikkasztóból idegenben szabadkőművessé vált Kossuth sorsa. Jött a kiegyezés, amely ismét csak nagy lehetőségeket nyitott Magyarország előtt, de a liberális méreg hatására nem csak az egészséges nacionalista fejlődés indult meg, hanem teljes erőből rátámadt Magyarországra egy idegen, hódító faj. Ennek eredményeként “kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”, majd bekövetkezett az 1918-as patkánylázadás, az 1919-es purim, s végül a trianoni országcsonkítás. A törvényes uralkodó ugyancsak száműzetésben, Madeira szigetén adta vissza lelkét Teremtőjének. Sajnos meg kell állapítani, hogy ebben múlhatatlan felelősség terheli vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót. Neki mint a királyt képviselő személynek minden eszközzel meg kellett volna akadályozni a budaörsi testvérharcot, és semmi szín alatt nem lett volna szabad az ellenség kezére juttatni uralkodóját. Ez bizony a felségárulás bűnével ért fel. Horthy Miklós ekkor dicstelenül szerepelt, mint ahogy az 1944. október 15-i proklamációja és az azt előkészítő mesterkedés is súlyosan terheli egyébként szimpatikus történelmi életművét.

1945 után megintcsak százezrek kényszerültek idegenbe, száműzetésbe. Horthy Miklós, Nyirő József, Wass Albert és mások idegen földön haltak meg. A keresztény magyar vezetőréteg itthon maradt legjobbjait a vörös purim keretében egyszerűen meggyikolta az illegitim rezsim (Magyarországon 189 mártírt mészárolt le a terror, míg a nürnbergi koncepciós kirakatperben “csak” 22 német vezetőt öltek meg), majd börtönbe vetette, végül száműzte az ország ősi jog szerint első emberét, Mindszenty József hercegprímást. Az 1956-os szabadságharc vérbe fojtása után ugyancsak százezreket szórt szét a történelem vihara a világban. Az elmúlt ötven évben hatmillió magyart mészároltak le az anyaméhekben.

Mára oda jutottunk, hogy gyakorlatilag nincs, vagy alig létezik szellemi vezetőréteg. Olyanok még csak-csak akadnak, akik ösztönösen a nacionalista és keresztényszociális megoldások felé tapogatóznak, de olyanok már csak hírmondóként bukkannak föl, akik következetesen a teljes történelmi legitimitás mellett szállnak síkra. Megfelelő szellemi vezetőréteg nélkül pedig egyetlen nemzet sem létezhet. A magyarság erkölcsiben, szellemében, lelkében mára elproletárosodott.  Népünk egészét ezért missziós közeggé kell nyilvánítani, s késlekedés nélkül bele kell vágni az újraevangelizálásba minden szempontból. A lehetőségek szűkösek, a tudatlanság és az ellenséges gyűlölet mélységes és ádáz, a feladat szinte kilátástalan. Feladni és meghátrálni azonban mégsem lehet, hiszen nem lennénk méltók eleinkhez, ha nem követnénk minden pillanatban az egyetlen igazságot.

Fölemelő eseményre kerül sor a budavári Mátyás-templomban december 30-án 9 órakor. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök szentmisét celebrál Őfelsége Boldog IV. Károly apostoli királyunk megkoronázásának 90. évfordulója alkalmából.

IV. Károly király szent életű uralkodó volt, aki rajongásig szerette magyar nemzetét. “Jobb nép a világon nincs, mint a magyar!” - mondta egy alkalommal. Emberi nagyságára jellemző, hogy a koronázási díszebéd összes fogását és a nemzetgyűléstől kapott százezer koronát szétküldette a hadikórházakba. Mindig ügyelt rá, hogy ő is kivegye részét a háborús erőfeszítésekből. Együtt élt, együtt érzett népeivel. IV. Károly királyt II. János Pál pápa avatta boldoggá 2004-ben. Emberi és alattvalói kötelesség a szent életű király emlékének megőrzése, uralkodói és emberi eszményeinek, ideáljainak továbbéltetése, az Apostoli Magyar Királyság jogi és erkölcsi valóságának fenntartása és átörökítése, különös tekintettel a jelenlegi törvénytelen interregnumra.

Közhely, de attól még újra és újra beszélni kell arról, hogy a karácsony korunkra elvesztette eredeti értelmét, jelentését. Pontosabban megfosztatott lényegétől. Manapság nevezik a szeretet ünnepének, a család ünnepének, rosszabb esetben X-masnek, és Mikulással (amit valamiért még mindig a kommunista időkben fogant kifejezéssel Télapónak hívnak sokan), egyéb figurákkal körítik. Holott a Mikulásnak semmi köze a karácsonyhoz.

A szeretetnek és a családnak már annál inkább, de ezek is csak következnek az ünnep lényegéből. A keresztény-keresztyén világ Isten fiának, Jézusnak, a Megváltónak a születését ünnepli karácsonykor. Ezen az istentelen vallásúak (merthogy az ateizmus is vallás, csak éppen – Hamvas találó megfogalmazásával – rossz vallás) olykor gúnyolódnak, rosszabb esetben ijesztő gyűlölettel beszélnek karácsony ünnepéről. Mindez az istentelenségnek, azaz a hiánynak a következménye. Ahol nincs Isten, ott űr van, s ahol űr van, ott hiány. Ahol pedig hiány van, ott kiváló vadászterületet talál a Gonosz mint Isten-pótlék.

Pedig akár keresztény az ember, akár nem, kétségtelen tény, hogy - egyházi hierarchiáktól, hittételektől függetlenül – az anyagi léten túl látó, önzetlen szereteten alapuló világrend mindezidáig az egyetlen működőképes együttélési formát jelenti az emberek számára. A szeretet azt jelenti, hogy a világ középpontja nem az “én”, hanem a “mi”. Azt jelenti, hogy az enyéimért hajlandó vagyok áldozatokat hozni anélkül, hogy bármiféle ellenszolgáltatást várnék érte. A szeretet ugyanakkor nem azt jelenti, hogy bárgyú módon áldozati báránnyá kell válni. Az istentagadók gyakran hivatkoznak a “tartsd oda a másik orcád” elvére, netán a “dobj vissza kenyérrel” gondolatára. Csakhogy ez egy olyan viszonyrendszerre vonatkozik, ahol az indulatában tettlegességre vetemedő fél is hasonlóan él, mint a megütött ember. Másként fogalmazva, feltételezi, hogy létezik erkölcsi alap, és az hasonló a másikéhoz. Nem véletlen ez a köszöntés: “dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” A jóakaratúaknak. Nem a rosszakaratúaknak! És épp erre vonatkozik ez: “fegyvertől vész, ki fegyvert ragad.” Vagyis az erkölcs és a szeretet nevében a megtámadottaknak joguk és kötelességük védekezni. A támadó, aki fegyvert ragadott, a védekezők fegyverétől vész el. Ez a fegyver nem feltétlenül valós kard, puska, akármi. Tudjuk, hogy mindez szimbolizmus. De a lényeg mégis az, hogy Jézus kiűzte a kufárokat az Isten házából. Nem azért, mert gyűlölte volna őket, hanem azért, mert szerette a szeretet rendjét. A szeretet rendjének végső győzelme után jön el a béke. Ami viszont - egy távol-keleti bölcs szerint - drága kincs, harcosok jutalma.

Karácsony az ősi magyar hitvilágban is jeles ünnep volt. Magyar elnevezése is az ősi kerecsen-kerecseny-ünnepből származik. Ez a fény születésének ünnepe volt, hiszen ekkor a leghosszabb az éjszaka, és legrövidebb a nappal. Karácsony után egyre hosszabbodnak a nappalok. Megszületik a fény. Ez pedig tökéletesen illeszkedik a Megváltó születéséhez. Szkíta-hun-avar eleink ilyenkor sólymokat röptettek a négy égtáj felé.

Advent a várakozás ideje. Ha beleolvasunk a magyar költészet ide vonatkozó verseibe, azt tapasztaljuk, hogy a magyar adventekben szinte tapinthatóan sűrű a fájdalom. A várakozás nem örömtelien izgatott, hanem keserű, szorongó, sóvárgó. Ebben benne van a magyar sors: a megaláztatás, az identitásvesztés, az elnyomatás, és főként a látó emberek kétségbeesése. Ezért festik föl a képzeletbeli vászonra sötét színekkel az istenvárást. Ezért van megannyi hiánytól, fájdalomtól szenvedő száműzetésben vagy börtönben született megrendítő költeményünk.

A mai kor embere tudat alatt ösztönösen érzi ezt, de nem mer szembenézni saját fajtája vesszőfutásával, pontosabban azzal, hogy fekete közönyével, a Fönnvaló és a szeretet rendje előli makacs menekülésével saját maga is bűnös abban, hogy úgy élünk, ahogy élünk. Nem engedjük be életünkbe az áldást, ezért nem is lehetünk áldottak. Nem véletlen, hogy a karácsonyi üdvözletek szövegében a “boldog” vagy a “kellemes” jelző olvasható, s jó, ha egyáltalán szerepel még a “karácsony” szó az üdvözlőlapon. Pedig kellemes lehet egy lavór jó meleg lábvíz sárvári termálkristállyal, a karácsony lényege azonban nem a kellemesség. Ma egy olyan szöveges üzenet terjengett, mely szerint “az angyalkák sms-ben szállnak”. Még jó, hogy nem faxon, netán műholdon.

Miért nem merünk áldott karácsonyt kívánni? Mért nem merünk bátran és nyitott szívvel áldást kérni? Sőt, mi több, miért nem merünk mi magunk Istenáldássá, ajándékká válni a másik ember számára?

Persze, az istentelen vallásúak rávághatják, hogy nincs is Isten. De hát végső soron csak kell legyen, máskülönben kiben nem hinnének?

Istent nem lehet megmérni, megszagolni, megfogni, megnézni, mégis létezik. Amiben hiszel, az van, mondja Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájában Luka, a bölcs öreg. De ezen túlmenően ez nem csak hit függvénye. Én több alkalommal is tapasztaltam az anyagi világon túl létező felsőbb hatalom valós létét, óvó gondoskodását, biztató támogatását. Azt hiszem, ez az, amit, azaz akit tömören Istennek nevezünk. Isten egyébként ott van mindenütt, csak merni kell észrevenni, és merni kell örülni a legapróbb örömnek, a legapróbb szeretetnek is. Isten ott van a virágokban, a napsütésben, egy másik ember mosolyában, az emberi jóságban, a teremtés csodájának újbóli és újbóli megismétlődésében, amely által például Erdély-szerte gyermekvédelmi központok jöttek létre Böjte Csaba ferences atya vezetésével. Isten ott van egy szép nőben, egy harmonikus borban, egy baráti beszélgetésben. Minden harmóniában, vagy afelé utatkereső lelkesedésben. Mindez Isten. És mindez újra és újra, naponta megszületik. Ha úgy tetszik, naponta karácsony van, és naponta megtörténik a nagypéntek, de mindjárt utána a feltámadás is. Végtelen körforgás ez, és ez így helyes.

De most mégis karácsony van, s ez csak egyszer van egy évben. Ez a Remény megszületésének napja. Ugyanakkor a gyermekeket gyilkoltató Heródes, az önzetlen és bátor szeretetet keresztre feszíttető, hatalmát és vagyonát féltő zsidó főpapság, valamint a bűnben részes, de a felelősséget vállalni nem akaró Pilátus bukásának kezdete. A mindenkori heródesek, kajafások és pilátusok bukásának kezdete. Abban a pillanatban, amikor a fájdalmak, a hiányok, a fekete keserűségek sötétjében megszületik a Remény, a Gonosz hatalma és annak minden megtestesülése, megtestesítője törvényszerűen és visszavonhatatlanul bukásra ítéltetett. A hasznot, nyereséget lesők, a kiadásban és bevételben gondolkodók ezért nem tudják tiszta szívvel ünnepelni a karácsonyt. Számukra csak akkor születik meg a remény, amikor rájönnek, hogy legyen bármekkora is a vagyonuk, azzal szeretetet, tiszteletet, megbecsülést, barátságot, szerelmet nem tudnak vásárolni. A remény csak annak születik meg, aki keresi és várja. De az ilyen emberekhez eljön, és eltölti őket az életben való bizalommal.

Ezzel az örömhírrel kívánok áldott, békés, reményt hozó karácsonyt minden jóakaratú embernek, s a szívek kinyílását, a szeretet útjának megtalálását, a bűnök megbánását, bátorságot a vezekléshez mindazoknak, akik ma gonoszságokat művelnek!

Külön tisztelettel kívánok áldott karácsonyt Budaházy Györgynek és azoknak a hősöknek, akik hazájuk és fajtájuk iránti bátor és önzetlen szeretetük miatt üldöztetést szenvednek, bujkálni kényszerülnek vagy a sátáni rezsim börtöneiben töltik az ünnepet!

Mégpedig az SZDSZ Új Degenerációjának angol férfinevet viselő vezetőjétől, John Emesétől. Karácsonyi üdvözletet küldött nekem. Vagy valami olyasmit. Hogy miért, azt nem tudom, hiszen áprilisban határozottan felszólítottam az ávós szocializációjú, magyargyűlölő belvárosi törpepártot éppen a nevezett fehérnépen keresztül, hogy soha semmivel ne piszkolják be a postafiókomat. Úgy látszik, a liberális tolerancia figyelmen kívül hagyja az ilyesfajta kívánságokat, ami persze tünetértékű. Kénytelen leszek ezúttal határozottabban odahatni a szélsőségesekre.

Sokkal izgalmasabb kérdés ennél, hogy a karácsonyról vajon miért egy malac, egy hóember és egy kéményseprő jut John kisasszony eszébe. A képen ugyanis ezek a figurák tündökölnek. Súlyosbító körülmény, hogy mindegyiken egy-egy jelvény látható, amelyekre “Malac Párt”, “Hóember Párt”, illetve “Kéményseprő Párt” van írva. A szöveg pedig ennyi: “Békés ünnepet és boldog új évet kívánok!” A “karácsony” kifejezés nem szerepel. János kisasszony valószínűleg freudi vágyait küldte el, ami igazán perverz dolog.

Még jó, hogy nem kívánt boldog hanukkát a szegény pára.

￿/p>

A legendás Piramis együttesnek volt egy híres dala, a  Becsület. “Mindig van, ki pénzt ígér, a becsület ennél mégis többet ér” - visította Révész Sándor annak idején.

Nos, a Piramis most két koncerttel tér vissza a két ünnep között.

Én pedig hányingerrel küzdök.

Som Lajos ugyanis csak azért, hogy a zenekarnak külföldi turnéja lehessen, Professzor néven III/III-as titkos megbízott lett 1976-ban. Ezt ő maga ismerte be a Klubrádióban vagy két éve. A zenekar többi tagja pedig állítása szerint tudott róla, mert megbeszélte velük.

“Ha volna két életem…” - ez is Piramis.

Hát volt nekik!

És ezek után van pofájuk színpadra állni, és elénekelni, hogy “a becsület ennél mégis többet ér.”

Egy egészséges erkölcsiségű országban ezek után egyetlen ember sem tenné be a lábát a koncertjükre. De itt sajnos telt ház várható mindkét fellépéskor.

Ez is kor- és kórtünet. Tömegek fognak a legnagyobb lelki nyugalommal csápolni egy III/III-asnak. Aki egyébként egy időben Tasnádi Péter puszipajtása volt.

Hánynom kell.

Pázmány Péter prédikációit olvasgattam a minap, s a jeles katolikus hitvitázó némely gondolata rávilágított egy eddig kellőképpen meg nem vizsgált jelenségre. Nevezetesen arra, hogy a protestantizmus honi elterjedése nagyban hozzájárult Magyarország hanyatlásához és a török megszálláshoz. Ugyanis akkor, amikor Magyarország a legkritikusabb helyzetben volt, amikor idegen hordák támadták a hazát, akkor a protestantizmus erőszakos terjesztése végzetesen megosztotta a nemzetet. Magyarok harcoltak magyarok ellen, a török pedig röhögve nyomult előre. S ez máig hatással van a történelmünkre, hiszen a magyar identitásvesztés, a téves történelemértékelés egyik oka az, hogy a magyar történetírás jellemzően protestáns szemszögből, bármely közösségépítő kezdeményezést pusztán annak katolikus háttere miatt provincialista módon támadva közelíti meg vizsgálata tárgyát. Ebből a plebejus szemléletből táplálkozik a demagóg és felületes Habsburg-ellenesség, ez termelte ki már igen korán a republikanizmust és a honi liberalizmust. A protestáns szemléletű történetírás a tradicionalizmus és a liberalizmus, a katolicizmus és a protestantizmus küzdelmét a magyar nemzet és a Habsburg-ház küzdelmének állította be, holott ez nem felel meg a valóságnak. Ki kell mondani, hogy hamisak és hazugok a “Habsburg-elnyomásról” szőtt legendák. Voltak persze gyenge képességű uralkodók a Habsburgok közt is, mint ahogy az Árpád-házban is. De a félekgyelmű, raccsoló arisztokratákról és Habsburg-uralkodókról kialakított sztereotípiák nem többek durva történelemhamisításnál, méltatlan prolitempónál. Ha létezett volna “Habsburg-elnyomás”, akkor a magyar nyelvű irodalom nem Mária Terézia udvarában virágzott volna föl. A “Habsburg-elnyomás” idején tömegével indultak magyar nyelvű lapok, folyóiratok, s nem utolsósorban erre az időszakra esik Széchenyi munkássága és a reformkor sok vívmánya. Az 1789-ben gyökerező és az európai 1848 kontextusából kiszakíthatatlan magyarországi 1848 sem nemzeti forradalom volt, hanem liberális forradalom. Nem véletlen, hogy Bécsben is kitört a forradalom - és ott osztrákok lázongtak a császár ellen.

A magyar történelmet gyakorlatilag nem tanítják vagy teljesen elhazudják Magyarországon. Ez az identitásvesztés egyik legfőbb oka. Nagy vonalakban a következőkkel mérgezik meg a diákokat: nyereg alatt húst puhító primitív nép a magyar, rablóhadjáratokat vezettünk Nyugat-Európába, Dózsa György hős, a Habsburg-ház csúnya és elnyomó, Petőfi, Táncsics és Kossuth a történelem csúcsa, Károlyi bölcs és jó, elnyomtuk a nemzetiségeket és ezért megérdemeltük Trianont, Horthy fehérterrorista és fasiszta, Magyarország utolsó csatlós, Szálasi Ferenc és hungarista mozgalma a magyar történelem mélypontja. Mindez így, ebben a  formában nyilvánvalóan hazugság, sőt feneketlen ostobaság, a liberális és plebejus dogmatizmus kánonja. Fel kell szabadítani a gondolkodást, pontosabban el kell kezdeni önállóan gondolkodni. Egy valóban konzervatív és nacionalista paradigmaváltásnak kell bekövetkeznie a történelemszemléletben is. Hála Istennek a nemzeti értelmiség egyre inkább visszatalál a legitimizmushoz. Ezt az infantilis liberálisok rendszeresen kigúnyolják, gyakran fölmelegítve az előbb említett mélységesen ostoba sztereotípiákat. Pedig a történelem során igen kevés gyenge képességű, a monarchia intézményéhez méltatlan uralkodó akadt, míg a demokráciák és a köztársaságok esetében épp fordított a helyzet - a republikánus politikusok elsöprő többsége hazug, erkölcstelen, korrupt, korlátolt, és igen ritka kivétel köztük a tisztességes, államférfiúi kvalitásokkal rendelkező személy.

Vissza kell térni a hagyományos, hierarchikus társadalomhoz, amelynek csúcsán a kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen uralkodó áll, történelmünket pedig meg kell tisztítani a ráhordott mocsoktól, hazugásgtól.

Ébredj! Gondolkodj! Cselekedj!