Harcos a cinóberösvényen

Az elmúlt napok szenzációja az egykori orosz kém, Alekszandr Litvinyenko rejtélyes halála. Annyi bizonyos, hogy radioaktív anyaggal, polónium 210-es izotóppal mérgezték meg Londonban. A nemzetközi sajtó gyanúsan egyszólamú ajvékolással Vlagyimir Putyin orosz elnököt vádolja az exügynök megöletésével. Pedig bizonyíték nincs egy egy szál sem.

Helyes, ha megvizsgáljuk, kinek lehetett érdeke és kinek NEM lehetett érdeke ez az ügy.

Határozottan nem volt érdeke például Putyinnak. Miért? Azért, mert Litvinyenko nem volt olyan fontos személy, hogy ilyen kockázatos módon, ilyen gyorsan és egyszerűen lebukva, diplomáciai botrányt kavarva (hiszen Litvinyenko brit állampolgár volt és Angliában történt a gyilkosság) eltegyék láb alól. Oroszország éppen most készül az Európai Unió vezetőivel csúcstalálkozni - a botrány rontja a tárgyalási pozíciókat. Mármost leszögezhetjük, hogy Putyin és álalában az orosz diplomácia, valamint a KGB nem hülye.

Ez a gyilkosság inkább azoknak állt érdekükben, akik szeretnék megbuktatni Putyint. Akik félnek Oroszország megerősödésétől, Moszkva és az Európai Unió viszonyának javulásától. Netán a New York-Tel-Aviv-tengellyel szembeállítható Moszkva-Berlin-Párizs-tengely létrejöttétől. Még az ötletétől is.

Nem érdektelen tény, hogy Litvinyenko nemrég Izraelben járt, ahol találkozott Leonyid Nyevzlinnel, az oroszországi zsidó oligarchia kezéből kiszabadított Jukosz olajvállalat egykori második emberével, aki a fajüldöző ázsiai országba menekült a felelősségre vonás elől. Az sem érdektelen tény, hogy a Litvinyenkót megölő polónium 210-es izotóppal Borisz Berezovszkij egyik irodája is szennyezett. Berezovszkij ugyancsak az oroszországi zsidó oligarchia prominense volt, amíg el nem menekült, hogy ne járjon úgy, mint Mihail Hodorkovszkij (az oroszországi Gyurcsány). A kérdés az, hogy került a Litvinyenko halálát okozó radioaktív anyag a Putyint halálosan gyűlölő és folyamatosan ellene akciózó zsidó mágnás irodájába.

A válaszokat mindenki megadhatja saját maga.

A Magyar Nemzet hétvégi számának mellékletében figyelemre méltó cikk olvasható a közéletben szerepet vállaló nőkről. A jövő tavasszal esedékes franciaországi elnökválasztáson például a csinos Ségolene Royal lesz a szocialisták jelöltje. (Náluk legalább csinos hölgyek politizálnak; Magyarországnak ezen a téren is csak lendvaik jutottak.) Az Egyesült Államokban is könnyen meglehet, hogy a csigolyaroppantó mosolyú Condoleazza Rice elnökjelölt lesz. Kétségkívül apokaliptikus jelenség lenne, ha a nagyobbik zsidó állam élére egy gyűlölettől feszülő néger nő kerülne.

No de nem ez a lényeg ebben a kérdéskörben, hanem azok az életellenes, denegerált, elmebeteg jelenségek, amelyek mindezt kísérik. Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban például külön előírások szabályozzák, hogy a különböző területeken minimum hány százalékot kell kitegyenek a nők. Vagyis nem a rátemettség, a tehetség a döntő, hanem az, hogy milyen nemű az illető. Ez a feminista fúriáknak azon rögeszméjéből táplálkopzik, hogy a nőket a “csúnya, gonosz, hímsoviniszta” férfiak elnyomják. Érdekes módon senki nem teszi föl a kérdést, hogy ha ez ma a liberális, “felvilágosult” Európában elfogadott, akkor miért nem elfogadottak mondjuk a nürnbergi törvények?

Amióta világ a világ, a férfiak megkülönböztetett tisztelettel viseltetnek a hölgyek iránt. Tessék csak szépen tanulmányozni a világ vagy éppen hazánk művészetét az ókortól kezdve! (Igaz, hogy napjaink mainstream “művészete” jellemzően szellemi vagy akár a szó legszorosabb értelmében valóban homoszexuális kretének öncélú affektálása.) Az emberiség művészetében mindig kiemelt helyet foglalt el a nők, a nőiség tisztelete, imádata. A mostanában divatos feminista felhorgadások, amelyekben a nők elleni erőszakot abszolutizálják, hogy áttételesen a család intézményét rombolhassák, egyszerű manipulációk. Mert valóban mindig voltak olyan agresszív barmok, akik terrorizálták a feleségüket, gyereküket. Csakhogy olyan esetek is voltak és vannak, hogy nők ütötték agyon, lőtték le a férjüket, vagy épp mindenéből kiforgatták és hajléktalanná tették a  férfit. Ha már az úgynevezett egyenjogúságról sipítoznak a feministák, hát erről is illene beszélni. De mindez természetesen csak szórványos jelenség, szerencsére. Megjegyzem, a “családon belüli erőszak” elleni harc legvéresszájúbb pártja, az SZDSZ mindeddig egyetlen szóval sem ítélte el, hogy a párt emblematikus figurája, a szőlőbirtokának a szekszárdi borvidékhez csatolását kilobbizó és ezzel erkölcsteéenül fölértékeltető Wekler Ferenc többször brutálisan agyba-főbe verte a feleségét, majd elárvereztette a feje fölül (és saját gyerekei feje fölül) az asszony házát, noha az a tartozását a jövedelmeiből ki tudta volna fizetni. De a bosszú, úgy látszik, fontosabb volt, mint a pénz. Wekler most is az SZDSZ oszlopos tagja.

 A kékharisnya boszorkányok nem női mivoltuk tiszteletét várják el, hanem női mivoltukat megcsúfolva férfivá akarnak válni. Ez pedig nyilvánvalóan aberráció. Arról nem beszélve, hogy politikai síkon ez csak fokozza a demokrácia amúgy is egyértelmű degeneráló hatását. Női szavazók tömegei szavaznak ugyanis a szakmai vagy eszmei mondanivalók teljes figyelmen kívül hagyásával, pusztán azért, mert valamelyik jelölt nő. De arra is volt példa (igaz, férfi jelöltek esetében), hogy egy ifjú hölgy azért szavazott 2002-ben a hazaáruló vörös gazemberekre, mert D-209 szerinte sármos férfi. Hogy mit képvisel, arról fogalma sem volt, és nem is érdekelte. Ez - a nyilvánvaló ízlésficam mellett - a súlyos degenerációt bizonyítja.

Mindezekből következik, hogy az általános választójogot és az életellenes demokráciát sürgősen föl kell számolni, a feminizmust mint nőellenes mozgalmat pedig törvényileg kell tiltani, a nőiség és a nők védelmében.

￿/p>

Ezt a verset a Hét Nap című szabadkai hetilapban találtam.  

A minap Brüsszelben, az Európai Unió központjában jártam.

Belgák persze nincsenek, kivéve a remek belga sört és a lenyűgöző tengeri herkentyűket felvonultató belga konyhát, csak vallonok és flamandok. Utóbbiaknak kevesebb jut a közösből, morognak is érte. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb flamand párt a nacionalista, bevándorlás-ellenes Flamand Érdek (http://www.vlaamsbelang.org), amelynek elnöke, Frank Vanhecke az Európai Parlament képviselője is. A párt a liberális terror által adminisztratív erőszakkal fölszámolt Flamand Tömb (www.vlaamsblok.be) utódja.

Brüsszel eklektikus város. Az óváros szép, a dicső európai múltat idézi, más részeiben viszont nyomasztó modern üveg-vas-beton-épületek tornyosulnak az ember fölé. Ezek személytelenek, szimbolikájukban nem mutatnak fel történelmi, kulturális gyökereket, ridegek, személytelenek. Néhol olyan érzésem volt, mint ha egy futurisztikus űrállomáson járnék.

A másfél milliós Brüsszel harminc százaléka bevándorló. Riasztó látvány, amint a harmadik világ minden söpredéke ott zsibvásározik egy európai város kellős közepén. Egész negyedeket mentünk úgy, hogy fehér embert nem láttunk, csak idegeneket. Négerek, arabok, különféle nációjú muzulmánok rontják a levegőt Brüsszelben, súlyosan veszélyeztetve a város (és mert Nyugat-Európában másutt is jellemző ez, hát egész Európa) etnokulturális arculatát, erkölcsi színvonalát, közbiztonságát – a kontinens jövőjét. Európa a vesztébe rohan, amikor az élősködőket holmi emberjogista, liberális dogmák kényszerének engedve beengedi. Mert ezzel az AIDS, a drog, a bűnözés, a szemétdomb előtt tárja ki kapuit. Sajnos két társunkat, akik lemaradtak a csapattól, egyetlen óra leforgása alatt háromszor (!) támadta meg, verte össze és rabolta ki ez a söpredék.

Az Európai Unió iránti mélységes megvetésem csak fokozódott, testközelből látva ennek a grandiózus bürokráciának a nemzetellenes, internacionalista, kártékony voltát. Európa egység-igénye persze történelmi és politikai tény, csakhogy szilárd és európai eszmei alap nélkül semmiféle egységet nem lehet létrehozni. Arról nem is beszélve, hogy az egységes Európa nem azonos az egyesült Európával, márpedig az Európai Unió törekvése egy európai szuperállam létrehozása.

Ez persze nem fog sikerülni, már csak azért sem, mert huszonhét tagországot nem lehet demokratikusan irányítani. A centralizáció pedig néhány évtizeden belül szükségképpen e torzszülemény széteséséhez fog vezetni.

Az egész rendszer materialista alapra épül. Ennek esszenciális bizonyítéka az Európai Parlament épülete előtt látható euró-szobor. Márpedig ahol nem heroikus, példaadó személyiségeknek, isteneknek, történelmi emlékeknek emelnek szobrot, hanem a pénznek, ott a pokol kénköves bűze árad szét. Nem véletlen, hogy ez Európai Unió “alkotmányába” nem került bele az az alapvetés, hogy Európa a hellén filozófia, a római jog és a keresztény etika hármasára épül. Az Európai Uniónak semmi köze Európához, az európaisághoz. Az Eurokolhoz egy materialista, liberális agyaglábakon rengő politikai torzó, sok tízezernyi léhűtő bürokratával, akiket mi tartunk el azért, hogy ellenünkre cselekedjenek, a nemzetek felségjogait csorbítsák. Tény, hogy a magyarság csak veszített az eurokolhozosításon. Még azt a kevés lehetőséget sem sikerült kihasználni, amit egy magyar szemléletű kormányzat esetén lehetett volna. Persze ezektől a lehetőségektől is fölfordul a gyomrom. Mert a lehetőségek azt jelentik, hogy kijárásokkal, lekenyerezésekkel, lobbizásokkal, parlamentáris szócsépléssel, alakoskodással, magyarul kurválkodással lehet egyáltalán bármilyen kicsi érdekecskét érvényesíteni. Semmi egyenesség, semmi valódi európaiság.

Szerencsére e monstruózus torzszülemény hamarosan összeomlik. A valódi európaiak addig megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségük szilárd tudatában, a biztos győzők nyugalmával készülődhetnek a re-europizáció magasztos történelmi pillanatára.

Ma reggel elhunyt Puskás Ferenc, minden idők lagnagyobb magyar futballistája. Öcsi Bácsi volt az a magyar, akit mind az öt földrészen ismertek. Érdemes kipróbálni bárhol külföldön: ha az ember azt mondja, Magyarországról jött, sok esetben a helyiek semmit nem tudnak hazánkról, csak annyit, hogy “Puszkasz.”

Öcsi Bácsi 1927. április 2-án született Kispesten, sváb családban. Eredeti neve Purczeld volt. Már kora gyerekkorában bámulatba ejtette a Kispesti Athletikai Club közönségét. Ballába világhírű lett. Rendkívüli gyorsasága miatt kapta a Száguldó Őrnagy nevet (az 1949-ben a KAC-ból alakult Honvéd minden játékosa kapott valamilyen tiszti rangot.)

Öcsi Bácsi 85-ször szerepelt balösszekötőként a magyar válogatottban, 84 gólt szerzett, tagja volt a legendás Aranycsapatnak. 1942-től 1956-os emigrálásáig kizárólag Kispesten futballozott. A magyar bajnokságban 349 mérkőzést játszott, ezen 358 gólt rúgott. Később a spanyol bajnokságban a Real Madrid játékosaként 179 meccsen 154-szer talált a kapuba 1958 és 1967 között.

Az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes magyar csapat tagja, világbajnoki ezüstérmet szerzett azon a bizonyos fájdalmas VB-döntőn 1954-ben Bernben, 1953-ban Európa Kupát nyert. Ötszörös magyar bajnok a Honvéddal, négyszeres magyar gólkirály, háromszoros BEK-győztes a Real Madriddal, eközben az 1960-as BEK-döntőn az Eintracht Frankfurt ellen négy gólt lőtt, ez máig rekord. Kétszeres BEK-gólkirály. Kétszeres Spanyol Kupa-győztes, a spanyol bajnokság négyszeres gólkirálya. Európa- és világválogatott. A Magyar Sport Tiszteletbeli Nagykövete cím birtokosa, a XX. század legjobb magyar férfi sportolójává választották. 2002. április 2. óta az Ő nevét viseli az egykori Népstadion. 2004-ben a Nemzet Sportolójává választották.

Öcsi Bácsi azonban nem “csak” páratlan tehetségű futballzseni volt, hanem talpig EMBER is. Bár Cziborral folyamatosan összetűzései voltak a pályán és azon kívül is, Öcsi Bácsi találn az életét mentette meg, amikor a kommunista diktatúra le akart számolni a folyton visszaszájaló, “balhés” Cziborral. Öcsi Bácsi Farkas Mihály képébe vágta, hogy ha nincs Czibor, akkor nincs Aranycsapat, sőt akkor Puskás sincs.

Spanyolhonban is hű maradt magyarságához. A hatvanas években Papp Laci egy spanyol sztárbokszolóval öklözött Madridban. A meccs esélyese a spanyol volt. Egyszercsak felharsant a kórus a sportcsarnokban: hajrá, Papp Laci, hajrá, magyarok! Olimpiai bajnok (és sajnos már szintén eltávozott) bokszolónkat ez úgy felpörgette, hogy megnyerte a meccset. A mérkőzés után döbbenten látta, hogy egyetlen magyar van a csarnokban rajta kívül: Öcsi Bácsi. Kiderült, hogy lefizetett egy csomó munkanélkülit, és betanította őket magyarul szurkolni, csak hogy segíthessen Papp Lacinak. Ennyire vagány és ennyire EMBER volt Öcsi Bácsi.

A jó harcot megharcolta, most már megpihenhet.

Egész jó kis csapat alakul ott fönn…