2006. augusztus 26. szombat 09:45:20
Az alábbi írás dr. Padányi Viktortól, az Ausztráliában, számkivetettségben elhunyt nagy magyar történésztől származik.
”…A legyőzött államok delegációit csak a bevégzett tények után, a végleges békeokmány megszövegezésének időpontjára rendelték Párizsba, ahol egyetlen, csupán csak formai jellegű felszólalásra adtak nekik alkalmat, aminek azonban már semmi gyakorlati jelentősége nem volt, hiszen akkor már minden érdemi döntés megtörtént s az okmányok már készen voltak, csupán alá kellett őket írni. S az aláírás parancs volt, a szó szoros értelmében vett kényszer, amely mögött ott meredt a pisztolycső: a gerincropogtató blokád meghosszabbításával való fenyegetés, márpedig a nyomor infernális mélységeket ért el már akkor s az éhhalál ijesztően aratott. A teljes üléseken csak a 32 győztes állam képviselője vett részt s ezek a számukra álomszép javaslatokat szó nélkül elfogadták. Így a legyőzöttek kötelessége nagyjában arra szorítkozott, hogy az ellenfelek egyoldalú határozatát tudomásul vegye és elfogadja. Íme, így jöttek létre a versailles-i békeszerződések, amelyekkel kapcsolatban azt képzelte a győztesek világa, hogy erkölcsi és jogi alapon áll, amikor azt kívánja, hogy az aláírók tartsák tiszteletben azokat. Amit a magyar nemzetnek tudomásul kellett vennie és el kellett fogadnia, az a halálos ítélettel volt egyenlő.
Magyarország 323.000 négyzetkilométernyi területéből elvettek és mások között szétosztottak 231.000 négyzetkilométert, meghagytak a magyaroknak 92.000-ret.
A Magyar Királyság 21 millió lakosából idegen uralom alá helyeztek 12 és félmilliót, köztük csaknem négymillió magyart, meghagytak valamivel több, mint 8 milliót.
Elvettek minden arany, ezüst, réz, vas- és sóbányát, elvették a szénbányák 80 százalékát, az erdők 90 százalékát, elvették az ország egyetlen tengeri kikötőjét, azt a Fiumét, amelynek modern tengeri kikötővé való kiépítését 200 millió költséggel az ország éppen a háború kitörésekor fejezte be. Az elvett vasútvonalak hosszának arányában elvették mozdonyainkat és vasúti kocsijainkat, mint a vonalak ”tartozékát”, s az elvett területek arányában elvették állami lóállományunkat és tenyészállatállományunkat is az elcsatolt területek tartozékaképpen. Elvették összes tengeri hajóinkat, s elvették folyami hajóállományunknak az elvett és megosztott folyamszaka azokra eső részét. A megszállók kirabolták az országot, leszerelték gyáraink gépeit, s hogy az oláhok még a Nemzeti Múzeumot is ki nem rabolták, azt az ántánt katonai misszió parancsnokának, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornoknak köszönhetjük, aki a budapesti hatóságok kétségbeesett telefonkérésére kocsiba ült és korbáccsal verte ki az oláh katonákat tisztjeikkel együtt a múzeumból.
A békeszerzők kötelezték a megcsonkított és kirabolt ország lerongyolt népét, hogy 20 évi egyenlő részletekben az esedékes kamatokkal együtt fizessen ”jóvátétel” címén 100 millió dollárt azoknak a szerbeknek, akik megölték trónörökösünket, azoknak a románoknak, akiket nem mi támadtunk meg, hanem mint áruló szövetségesek, ők rohanták meg hadüzenet nélkül, rajtaütésszerűen határainkat, és azoknak a cseheknek, akikkel Magyarország nem is volt háborúban.
Elvették a színmagyar Csallóközt, Biharországot és Székelyföldet.
Elvették Klapka György legendás várát, Komáromot, elvették egykori koronázó városunkat, Pozsonyt, elvették Rákóczi fejedelem városát, Kassát, Thököly fejedelem városát, Késmárkot, elvették Eperjest, Iglót, elvették Nagyváradot, 17 királyunk temetkezési helyét, elvették Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, Marosvásárhelyt, Brassót, Szebent, Aradot, Temesvárt, Szatmárt, elvették Újvidéket, Szabadkát, Zentát, Torontált, elvettek és idegen uralom alá helyeztek csaknem 4 milliónyi magyart és több, mint félmilliónyi németet, akiknek eszük ágában sem volt akár szláv, akár román fennhatóság alá kerülni, sőt még a magyar címerből is eltulajdonították a hármas halmot és a kettős keresztet, mert a tótoknak még ez is megtetszett.
A belső rend fenntartásához engedélyezett 35;000 főnyi játékhadseregen felül, amelynek sem tüzérséget, sem repülőerőket nem volt szabad tartani, nem engedtek magyar haderőt sem akkor, amikor a békefeltételekkel ellentétben az új államok, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia összesen 700.000 embert tartott fegyverben nehéz tüzérséggel, tankokkal, repülőerőkkel, amelyek három irányból félóra alatt elérhették és bombázhatták Budapestet. A kicsire nyomorított ország egykori nagy közigazgatási és katonai személyzetének kétharmadrészét el kellett bocsátani s az elbocsátott százezreknek, feleségekkel, gyermekekkel, nyugdíjat kellett fizetni fiatalon a súlyos háborús adósságok törlesztésén, az évi 11 millió dollár jóvátételen és a megszállók által elrabolt javak pótlásán kívül, s mindezt 8 és félmillió szerencsétlen embernek a négyéves háború, egy 10 hónapos forradalmi garázdálkodás és egy másféléves megszállás pusztításai után. A békecsinálók ezt művelték Versailles-ban velünk.
A magyar megbízottakat 1920 januárjára rendelték Párizsba és ezek hetedikén érkeztek meg, a Gare du Est-re történt megérkezésükkor azonban, az évezredes követi jogot, amelyet az ázsiai nomád népek háromezer évvel ezelőtt már éppúgy tiszteletben tartottak, mint az amerikai rézbőrű törzsfőnökök, vagy az afrikai néger paláverek rendezői, brutálisan felrúgva, azonnal rendőri őrizet alá vették őket és az egész magyar delegációt internálták a Chateau du Madrid nevű szállodába és nyolcnapi fogságuk alatt senkivel nem érintkezhettek. Az aláírandó békeokmány tervezetét január 15-én adták át nekik és erre az egy éven át készült tervezetre másnap, január 16.-án kellett megadni, mindössze 24 órai előkészület után a magyar választ. A delegáció tiltakozása a rövid határidő ellen éppolyan hiábavalónak bizonyult, mint a gazdasági, politikai, pénzügyi, földrajzi, néprajzi, történelmi és katonai szakértők lázas huszonnégyórás munkája és a delegáció vezetőjének, az akkor 73 éves, fehérszakállú, sasorrú, négy európai nyelven egyforma tökéletességgel beszélő és lenyűgöző szónoki képességű magyar arisztokratának, gróf Apponyi Albertnek egymás után három nyelven, angolul, franciául és olaszul elmondott remekbeszabott válaszbeszéde, vagy a delegáció február, március és április hónapok folyamán kidolgozott minden bizonyítéka, érve, tiltakozása és jegyzéke: a békeokmányt május 5-én egyetlen ”a” betű változtatása nélkül kapták aláírás végett újra vissza. A 73 éves öregember magyar szíve képtelen volt tulajdon nemzetének halálos ítéletét aláírni, tisztségéről lemondott és elhagyta Párizst.
A békeszerződéseket azonban, Törökország kivételével, aki az aláírást megtagadta és a végrehajtással katonai erőkkel szállt szembe, a többi volt hadviselők akkor már aláírták és a blokádot sem lehetett már tovább elviselni, hiszen már ízetlen, sótalan kenyeret ettünk s a falusi lakások százezrei hónapokon át sötéten maradtak, mert nem volt petróleum, sodrott papírszálakból szőtt papírruhában jártunk s akinek a gyógyításához külföldi orvosság kellett, az meghalt, alá kellett tehát írnia Magyarországnak is. A nemzet szorongásától és megdöbbenésétől kísért drámai tanácskozás után új delegátusokat nevezett ki a kormány Benárd Ágoston népjóléti, miniszter és Drasche-Lázár Alfréd volt követ személyében, akik május végén indultak el a Krisztus golgotáját idéző útra.
A békekonferencia vezetői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált és drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a mindenből viccet csináló, mindent kigúnyoló pesti humor jellemző produktumát, a Borsszem Jankó c. vicclapot, amelynek június harmadiki száma az első oldalon egy egészoldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott emberfők ezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta egy papírlap s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: ”Aláírjuk-e?” Vicclap-karton soha még patakzó könnyekben ilyen sikert nem aratott.
A kormány június 4-ére katonai készenlétet rendelt el az összes csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek s a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték. Rádió még akkor nem volt. Párizzsal állandó telefonöszszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időről-időre megjelenő hírközleményeket. Az utcák már reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.
Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket. Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta: ”Hát ezért?” Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs: ”Rendkívüli kiadás”. A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben lángolt a tehetetlen düh, csoportoknak vezércikkeket olvastak fel hangosan… a Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni… és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül. A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hiszen a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás. A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedéseken kívül rendzavarások nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.
E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt. maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában, akkor még ez a név állt: ”A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: ”Consummatum est”. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégyéves magyar fiú. A golgotha utolsó szavai után nem birtok tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt, 1920. június 4. Péntek …”