2006. július 14. péntek 12:12:30
Kétszáztizenhét évvel ezelőtt, 1789. július 14-én robbant ki Párizsban az a forradalom, amit a materialista-liberális-marxista történetírás a “nagy” jelzővel szokott illetni.
A párizsi csőcseléklázadás fenekestül forgatta föl a tradicionális európai rendet, a pusztulás lejtőjére taszítva földrészünket. Ennek előzményei megtalálhatók tulajdonképpen már a reneszánsz korban, és figyelmeztető jel volt az 1640-es angliai gyalázat, amikor a söpredék meggyilkolta az uralkodót. De futótűzként csak 1789 után kedzett terjedni a materialista, liberális dogmatizmus. Ennek közvetlen, helyi előkészítése a felvilágosodásnak nevezett elsötétedés és szellemi bezárkózás volt. A pusztulás azóta tart. 1789 folyománya volt 1848, majd 1917, és mindaz, ami 1945 után következett. Salvador Dali nagyon pontosan fogalmazott, amikor ezt mondta: “Az orosz forradalom voltaképpen a nagy hideg miatt késve érkezett francia forradalom.” Árulkodó a szélsőbaloldali költő, Petőfi Sándor ezen, 1848. március 17-én keletkezett naplóbejegyzése is: “Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalomnak története, a világnak ez az új evangyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit.”
A francia forradalom valójában emberiség-ellenes destrukció volt. A meggyilkolt uralkodó, XVI. Lajos Európa mártírja. A forradalmi események valódi hősei azok, akik a Vendée-vidékről indulva szembeszálltak a halál erőivel. Én a magam részéről ezen a napon rájuk emlékezem kegyelettel és tisztelettel.
A Vendée-vidék Franciaország északnyugati részén, Bretagne-tól keletre, több mint 7000 négyzetkilométeren terül el. Ma jelentős idegenforgalmi központ, főként a méltóságteljesen hömpölygő Loire folyó és környéke vonzza a turistákat. A látogatót szép természeti környezet, idilli kép fogadja.
Ez a régió nem volt mindig ilyen békés: a Vendée-vidék lakói voltak az elsők, akik szervezetten szembeszálltak a “nagy” francia forradalom (az európai történelem egyik szégyenteljes mélypontja) erőszakosságával.
1790 júliusában a hatalmat megragadó forradalmi erők országszerte arra kényszerítették a papokat, hogy fölesküdjenek az “alkotmányra”; ha nem tették, megfosztattak hivatásuktól, s helyükre a nemzetgyűlés küldött “megfelelő” igehirdetőket. Az állami tisztségekbe szintén a nemzetgyűlés emberei kerültek.
A Vendée-vidékre küldött “alkotmányos” papok természetesen nem találtak bizalomra a helybéliek körében: miséiken rendre üresen maradtak a templomok. A hívők ragaszkodtak régi papjaikhoz. A régióban nyugtalanság kezdődött, majd “Adjátok vissza Istenünket!” jelszóval szervezett ellenállás alakult ki.
A párizsi forradalmi nemzetgyűlés válaszul deportáltatta az ellenszegülő papokat, és tömeges sorozást rendelt el a Vendée-ban. (A besorozandókat sorshúzással választották ki, míg a forradalom hivatalnokai felmentést kaptak a katonáskodás alól.) Amikor pedig kezdetét vette a jakobinus terror, és a Konvent a francia nemzet színe-javát, köztük a törvényes uralkodót, XVI. Lajost guillotine alá küldte, a Vendée-vidék polgárainál betelt a pohár: nyíltan elutasították a forradalmat, a köztársaságot, és a még gyermek trónörököst (a Dauphint) XVII. Lajos néven uralkodójuknak ismerték el.
A királypárti (rojalista) megmozdulás 1793. március 14-én fordult fegyveres szakaszába. A Vendée Militaire (Harcoló Vendée) néven híressé vált felkelés kezdetén a baloldali forradalommal szemben álló papok, királypárti nemesek és katonatisztek vezetésével háromszázezer paraszt indult meg Saint-Florent-le-Vieil-ből a jakobinus terror ellen. A felkelők Bonchamps márkit kérték meg, hogy álljon az élükre. A márki, bár ügyüket reménytelennek ítélte, rövid gondolkodás után elvállalta az irányítást. A vezérek közül meg kell említenünk Bernier abbét, Cathelineau-t, d’Elbée márkit, Stofflet-t, Précy tábornokot és a csupán huszonegy éves Henri de La Rochejacquelein-t, aki így buzdította embereit: “Ha előrenyomulok, kövessetek! Ha meghátrálok, lőjetek agyon! Ha meghalok, álljatok bosszút értem!” A felkelő rojalista csapatok eleinte győzelmesen meneteltek előre, és bevették a Vendée-vidék fővárosát, Fontenay-le-Comte-ot, amit másfél hónapig tartani is tudtak. 1793. május 25-én csúfos vereséget mértek a köztársaságiakra, és június 10-én már Saumurban, majd Angers-ben is a Bourbonok fehér zászlója lobogott. (A történetírás erre utalva szokta az ellenforradalmárokat, például a Kolcsak-féle orosz csapatokat vagy Horthy Miklós Nemzeti Hadseregét fehéreknek nevezni.) Pedig a rongyos, facipős felkelők fegyverzete javarészt kaszákból, cséphadarókból, fejszékből állt, komolyabb hadiszerszám csak elvétve akadt arzenáljukban.
A rojalisták egyik legendás irreguláris csapata volt a Huhogók társasága, amely a Konvent által törvényen kívülinek minősített emberekből verődött össze. Nevüket onnan kapták, hogy bagolyhuhogással adtak jelt egymásnak. Amikor a köztársaságiak fényes nappal huhogásra lettek figyelmesek egy vendée-i erdőben, tudhatták: életük egy lyukas garast sem ér…
A felkelés sikere nem tartott sokáig: október 17-én Cholet-nál csatát vesztettek, Bonchamps márki is elesett. A kitűnően fölszerelt köztársasági csapatok újabb és újabb vereséget mértek a most már Charette és La Rochejacquelein fővezérletével küzdő rojalistákra, míg végül 1793. december 23-án Savenaynál sikerült szétzúzniuk a királypárti sereget. A Konvent utasította Westermann köztársasági tábornokot, hogy a “felperzselt föld” taktikáját kövesse, és kíméletlenül fojtsa el a felkelést.
A parancs következtében a Vendée-vidék lángokban állt és vérben ázott. Westermann egyik jelentésében maga írja: “A Vendée nincs többé. A Szabadság szablyái pusztították el, asszonyaival, gyermekeivel egyetemben. A gyermekeket lovakkal tiportattam el, az asszonyokat pedig lemészároltattam.” A vérengzés megkeményítette a szíveket, és egységbe forrasztotta a rojalisták maradékát, akik gerillaháborúba kezdtek. A csalétekként odavetett amnesztia-ajánlatot elutasították, hiszen a rémtettek bizonyították, hogy nem bízhatnak meg a Konvent ígéreteiben. Egy levelében a felkelők vezére leszögezte, hogy nem teszik le a fegyvert: “Amíg a köztársasági katonák éjjelente városainkba jönnek, és súlyos károkat okoznak, addig a parasztok minden egyes kukoricaföldért harcolnak és védekeznek.”
1793 decemberében béketárgyalások kezdődtek, ám eközben a köztársaságiak támadásai folytatódtak. Így újból föllángoltak a harcok. A felkelést végül csak 1795-ben Napóleonnak sikerült teljesen elfojtani, neki is komoly erőfeszítések árán. A Vendée életben maradt fővezéreit, Stofflet-t és Charette-et 1796 februárjában, illetve márciusában agyonlőtték.
A felkelés végül elbukott, de a Vendée példája örökre fénylik előttünk: a “nagy” forradalom, amely szabadságot és egyenlőséget hirdetett, de valójában a törvényes rend felforgatását és a legvadabb terrort jelentette, végül egységbe forrasztott nemest és parasztot, papot és katonát - a királyság oldalán, a forradalom ellenében. Együtt keltek föl “Istenért, királyért, hazáért” - ahogy ők maguk vallották.
A baloldali “mértékadók” a francia forradalmat a történelem kiemelkedő eseménysorozatának tartják, hivatkoznak rá, dicsőítik, az ember “felszabadításának” nevezik. Ideje már, hogy végre a maguk valóságában lássuk a tömeges kivégzéseket, a vezetésre hivatottak lemészárlását, a forradalmat ellenzők, sőt a “nem eléggé lelkesek” guillotine alá küldését, a francia nép kiforgatását hagyományaiból. Saint-Just, a jakobinusok egyik vérszomjas vezére, a “halál arkangyala” így uszította híveit: “Nemcsak az árulókat, hanem a közömbösöket is meg kell büntetnetek. Mindenkit meg kell büntetni, aki a forradalomban passzív, és semmit nem tesz érte.” Alig több mint százhúsz évvel Saint-Just után egy vérbajos kommunista, egy bizonyos Lenin is hasonlókat mondott…
Saint-Just, Robespierre és jakobinus társaik klasszikus baloldaliak, dogmatikus, liberális haladók voltak, olyan mániákusok, akiket borzalmas téveszméikbe vetett vakhitük a legvadabb tömeggyilkosságokra sarkallt. Amikor a mai baloldal rájuk és forradalmukra hivatkozik, valójában nem tesz mást, mint leveti álarcát - csak fel kell ismerni a maszk alól elővillanó arcot, azt a gyűlölettől izzó, fanatikus ördögpofát.
Ha van a francia forradalom időszakának példaként állítható eseménye, akkor a Vendée-felkelés az. S bár a forradalom dala, a Marseillaise (amelynek egyik sora szerint vérrel kell öntözni a földet…) ma a francia himnusz, a Bastille elfoglalásának napja nemzeti ünnep, a hivatalos Franciaország pedig a forradalom szülöttjének vallja magát: azért Franciaországban is vannak olyanok, akik ápolják a jakobinus terrorral szembeszálló hősök emlékét: 1932-ben alakult, és azóta is működik a Vendée-i Emléktársaság, amelynek körülbelül háromezer tagja van.
Csak remélni tudjuk, a háromszázezer felkelő vére nem hiába ömlött ki; bízunk benne, hogy az utókor megtanulta, mit jelent, amikor a liberalizmus, a humanizmus, és az egyenlőség nevében mániákus, torzult lelkű dogmatikusok kaparintják meg a hatalmat.