Harcos a cinóberösvényen

Meister köznaplójában a délvidéki Rúzsa Magdi kapcsán szóba került az elszakított magyarok magyar állampolgárságának kérdése. Mindmáig hihetetlen káosz van a fejekben e téma körül, ezért az oda beböfögő egyik hazaárulónak írt válaszomat ide is bemásolom.

Aki pusztán a Fidesz iránti ellenszenve okán szavazott NEM a Fidesz, hanem a nemzet egyharmada ellen, az a saját egyéni szempontjait, netán pártérdekeit fölébe helyezte a nemzeti újraegyesítés ügyének. Ez nem más, mint árulás.

Az elszakított magyarok magyar állampolgárságának visszaadása alapvető nemzeti érdek, mert
1.) Magyarország középtávú célja nem lehet kevesebb, mint visszaszerezni a kárpát-medencei régióban vezető középhatalmi státusunkat. Erre jó esély volt egyébként még a visszafogott, sokszor gyáva orbáni időszakban is, amikor hazánk vitathatatlanul előnyben volt a többi országhoz képest, míg mára morálisan és gazdaságilag is a sor végén kullogunk. Románia gazdasági fejlődésének lendülete nagyobb, mint Magyarországé.
2.) A régióban vezető középhatalmi státusunkat csak a politikailag is egységes magyarság képes visszaszerezni. Ehhez egységes politikai érdekartikuláció kell, aminek a közjogi alapja a magyar állampolgárság kiterjesztése, visszaadása, valamint az elszakított nemzetrészek képviselete a budapesti országgyűlésben.
3.) Ez gazdasági szempontból is előnyökkel jár Magyarország számára, hiszen a magyar vállalkozásoknak az elszakított országrészekben rendelkezésükre áll a megbízható, jó munkaerkölcsű, hely- és nyelvismerettel rendelkező magyar munkaerő. Ez tehát, ha úgy tetszik, befektetésnek is jó.
4.) Az állampolgárság visszaadása erkölcsi és emberi kötelesség is, hiszen abszurd, hogy magyarok csak vízummal, megalázó tortúrák után tudnak Magyarországra jönni. Ezen túl a magyar állampolgárság visszaadása jelentős védelmet nyújtana a Délvidéken fizikai létében fenyegetett magyarságnak.
5.) A hazaárulók hazugságokkal uszítottak az állampolgárság visszaadása ellen. Azt hazudták például, hogy az EU-csatlakozás majd úgyis mindent megold. Ez, mint a Felvidék példája bizonyítja, nem igaz. Felvidéken nehogy nem csökkent, de nőtt a magyarellenesség a csatlakozás óta, hiszen megszűnt Pozsony számára a korábban fennálló politikai kényszerhelyzet. Az EU-csatlakozás nem váltja ki a magyar állampolgárság ügyét. Az EU-csatlakozással való dobálózás ugyanakkor kioltja azt az “érvet”, hogy az állampolgárság visszaadását majd tömeges áttelepülés követi. Egyrészt a felvidékiek sem települnek át tömegesen, noha megtehetnék, másrészt elviekben fennáll ennek a lehetősége, tehát az áttelepülés vélelme ellen nem érv az, hogy úgyis jön majd az EU, mert az elvileg ugyanúgy megteremti az áttelepülés lehetőségét. Ugyanakkor a magyarok magyar állampolgárságának visszaadásának egyik fontos eleme, hogy azt a szülőföldjükön akarják visszakapni.
6.) Hazugság, hogy ezt nemzetközi jogszabályok tiltják. Horvátország, Szlovákia, Románia megadta a határain kívül élő testvéreinek az állampolgárságot. Európa-szerte számos más példa is létezik erre. Spanyolország megadta a spanyol állampolgárságot valamennyi, egykor spanyol gyarmatként létezett dél-amerikai ország polgárának. Ráadásul a szegény Dél-Amerikából sem özönlöttek az emberek Spanyolországba. De ha még igaz is lenne, hogy az állampolgárság visszaadását EU-s vagy egyéb nemzetközi egyezmények tiltják, a mindenkori magyar kormánynak nem Brüsszelt vagy más nemzetközi hatalmi központokat kell képviselni a magyar érdekekkel szemben, hanem a magyar érdekeket kell képviselni az idegen érdekek ellenében. Ez evidencia.
7.) Hazugság, hogy ez óriási kiadásokkal terhelné meg a költségvetést. Pont az ellenkezője az igaz. A juttatások és támogatások KIZÁRÓLAG helyben lakáshoz és/vagy járulékfizetéshez kötöttek. A TB úgy működik, hogy sokan tesznek be pénzt, és annak töredéke megy ki. Az esetleges áttelepülők ugyanígy sokat tennének be, de kevesebbet vennének ki. Tehát ez tulajdonképpen pluszbevételt jelentene. Ezen túl aki itt él, az itt adózik, az itt vásárol, márpedig bármit veszünk, áfát fizetünk vásárláskor. Hazugság tehát, hogy ez bármiféle veszteséget okozna. A hazaárulók saját pecsenyéjük sütögetése érdekében nem átallották az elszakított magyarokat a magyar ellátási rendszerre ácsingózó siserehadnak beállítani. Továbbá a nemzetfogyás és az ezzel összefüggésben lévő munkaerő-fogyás ellensúlyozásaként meglebegtetett bevándorló-szükséglet szempontjából sem mindegy, hogy magyarok vagy kínaiak, bantuk, tamilok, szingalézek jönnek. Az elszakított magyarok nyolcvanhatodik éve kitartanak, abszurd tehát azt képzelni, hogy az állampolgárság megadásával mindent föladnak, és idejönnek. Nem azért maradtak meg magyarnak, mert nem fontos nekik a szülőföldjük.
8.) A magyar állampolgárság visszaadása csökkentené az asszimilációt, és disszimilációs folyamatokat indítana el. Sok első generációs asszimiláns, főleg a szórványban, ismét magyarrá válna. Ma kétszázötvenezer csángó él Moldvában, ebből ötvenezer beszél magyarul. A magyar állampolgárság visszaadása, illetve rájuk való kiterjesztése azt eredményezné, hogy százezreket nyerünk vissza a magyarságnak. Példa erre a délnyugat-erdélyi, Krassó-Szörény megyei horvátok esete. 1990 körül alig volt már, aki horvátul beszélt, nagyon felgyorsult az asszimiláció. A horvát állam megadta nekik az állampolgárságot, szavazati joggal együtt. Ma virágzik a romániai horvát közösség, népesedési és gazdasági mutatóik rendkívül pozitívak.
9.) A szavazati jog is egy “érv” volt a magyarok ellen. Nos, egyfelől abszurd, hogy nem vitatjuk el az itt élő nem magyar állampolgárságú akárkik szavazati jogát (mert a helyhatósági választásokon uniós polgároknak állampolgárság NÉLKÜL is lehet szavazni!), de ezt megtagadnánk a magyaroktól. Másrészt a szavazati jog helyben lakáshoz kötődik, így akinek nem itt van az állandó lakhelye, az nem is kapna szavazati jogot. Ma is vannak a világban magyar állampolgárok, akiknek állandó lakhelye más országban van, és ők nem szavazhatnak. Tehát ez a hazugság is megdőlt.
10.) hazugság az a híresztelés, hogy a magyar állam amúgyis rengeteg pénzt “szór el” az ideiglenes határokon túl. A valóság ezzel szemben az, hogy mindösszesen körülbelül tizenkétmilliárd forint jut a kárpát-medence Csonkamagyarországon kívül élő magyarjainak. Ez az összköltségvetés nem egész 0,2 százaléka. A határon túli magyar felsőoktatás támogatására (ami ugyebár az értelmiség-képzés, azaz a szülőföldön maradás egyik alapja) először 2000-ben különítettek el kétmilliárd forintot, ami az akkori költségvetés 0,03 százaléka volt. Mára ez az összeg másfélmilliárdra csökkent, miközben romlott a forint, stb., tehát a reálértéke még ennyi sem. Hát ez az igazság a “horribilis” összegekről.

Mindezek miatt a tények miatt egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül HAZA- ÉS NEMZETÁRULÓK mindazok, akik a magyarok magyar állampolgárságának visszaadása ellen szavaztak. A tudatlanság pedig nem mentség, sőt. A tudatlanság korunk legsúlyosabb bűne.

Érdekes módon arról valahogy elfelejtett hírt adni a magyarországi sajtó, hogy az erdélyi Tordán tömegtüntetésen követeltek magyar anyanyelvű oktatást a magyarok. Merthogy Tordán, ahol 1568-ban a világon elsőként kihirdettetett  a “négy bevett vallás” (római katolikus, református, evangélikus és unitárius) teljes szabadsága, ma  nincs egyetlen magyar nyelvű iskola sem. De azért éljen” Románia” európai uniós csatlakozása, nemkülönben éljenek az EU magasztos elvei, amelyekkel, úgy tűnik, kompatibilisek a pozsonyi incidensek, mmint ahogy nyilvánvalóan kompatibilisek a magyarok és németek kollektív bűnösségét kijelentő benesi dekrétumok, amelyek magyarok és németek százezreinek  meggyilkolását és elüldözését eredményezték,  és amelyek mindmáig érvényben és hatályban vannak  Csehországban és a tót állam által megszállt Felvidéken is.

Jellemző a magyarországi sajtó aljasságára, hogy miként tálalja a horvátországi Vir szigetén zajló ingatlanbontásokat, és hogyan számol be a poszonyi magyarellenes incidensekről.

A Vir szigetén törvénytelenül épített ingatlanok helyes és törvényes ledózerolása kapcsán nem átall ez a sajtó magyarellenességet sejdíteni a történtek mögött, szándékosan elhazudva azt a tényt, hogy negyvennyolc ingatlanról van szó, amiből csak tizennyolcnak a tulajdonosa magyar, a többié más nemzetiségű, éppenséggel horvátok is vannak köztük. A bontás helyes és jogos. Törvénytelenül épített vityillókról van ugyanis szó. Csakhogy a magyarországi sajtó gyűlöli a horvátokat, mert szabad, büszke és sikeres nemzet, pedig elzavarták Zágrábból ennek a sajtónak a nagy mecénását és gazdáját, George Sorost. A nemzeti büszkeség és az ebből fakadó siker gyűlöletes dolog a Soros-sajtó szemében, ezért minden alkalmat megragad a támadásra, a mocskolódásra.
Ellenben Pozsonyban a magyar turisták nem sértettek semmilyen jogszabályt. A tót hatóság arra hivatkozik, hogy az idegenvezetést ilyen meg olyan törvény szabályozza, és csak képzett, papírral rendelkező embereknek szabad ilyesmit csinálni. No de hol van ott munkaként, hivatásként értelmezhető idegenvezetés, ahol egy turistacsoport egyik tagja a saját ismereteit mondja el a társainak? Vajon elképzelhető-e, hogy mondjuk a Westminsterből a brit bobbyk elhurcolnak mondjuk egy francia diákcsoportot, mert az osztályfőnök “idegenvezet”? Nyilvánvalóan nem. Pozsonyban tehát nyilvánvaló túlkapás és törvénysértés történt - a hatóság részéről. A magyarellenesség ezekben az esetekben egyértelmű. Egy Tevan Imre nevű szarházi mégis így kommentálta az esetet: http://index.hu/velemeny/eheti/magyarok9789/

A szándékos szarkeverés tipikus esete. Tevan nyilvánvalóan gyűlöli a magyarokat, és nagyon örül, amiért a tót rendőrök kiélték Tevanhoz hasonló indulataikat. Nem árt ezzel tisztában lenni.

Az alábbi hírt a kuruc.info oldalon találtam. Példaadó a zágrábi Dinamo áldozatkészsége. Korábban egyébként olyan hírességek is hitet tettek a horvát nemzeti hős mellett, mint Davor Suker vagy Goran Ivanisevity.

Horvát focisták Gotovináért
2006-05-14. 01:09:59

A horvát bajnok Dinamo Zagreb vezetése úgy döntött, hogy a zárómeccs bevételét felajánlja a Hágában bíróság elé állított horvát katonatiszteknek. Elsõ helyen a hazája felszabadításában jeleskedõ Ante Gotovina tábornokról van szó. A Gotovina elleni nevetséges vádak az áldozatot az agresszorral helyezték egy szintre. Egy szintre a százezrek haláláért felelõs Miloseviccsel és más szerb tömeggyilkosokkal a kettõs mércével mérõ, izraeli és amerikai háborús bûnösökkel szemben tétlen Hágai Nemzetközi Törvényszék rosszvoltából.

A 45 ezres zágrábi Maksimir stadion teljesen megtelt tegnap, miután a házigazda Dinamo edzõje arra kérte a szurkolókat, hogy az ügy érdekében minél nagyobb számban látogassanak ki a Hajduk Split elleni, már tét nélküli, utolsó fordulós összecsapásra (a Zágráb már a záróderbi elõtt behozhatatlan elõnyre tett szert a tabellán).

A Dinamo ennek ellenére nem alibizett és 1-0 arányban diadalmaskodott az örök rivális Split felett.

A bevételt az Igazság a honvédõ háborúról elnevezésû alapítványnak utalták át, amely a Hágába hurcoltaknak segít.

A horvát közvélemény óriási többsége egyébként Gotovina-párti. A nemzeti hõsnek számító tábornokot mintegy másfél száz szerb halálával, és házi állatok elhajtatásával(!) vádolja Carla del Ponte és az izraeli valamint amerikai tömeggyilkosságokra érzéketlen csapata. A fõtisztet tavaly decemberben tartóztatták le Spanyolországban.
Ante Gotovina jelentõs szerepet vitt a Horvátország egyharmadát megszálló és kifosztó, 20 ezer civil áldozatot maguk után hagyó szerb agresszorok elûzésében. Fõként az Oluja (Vihar) fedõnevû 1995 augusztusában indított hadmûvelet köthetõ nevéhez, amikor 4 nap alatt sikerült felszabadítani Dalmáciát a szerbektõl.

A Gotovina elleni “vádirat” angol eredetiben itt olvasható. Logikája alapján az irakiak tömegeit mészároltató Bush vagy Blair fejenként 8-10 ezer éves büntetéssel kéne számoljon.

A sajnálatos módon büntetése kiszabása elõtt meghalt Szlobodan Milosevics szerb exdiktátor és bûntársai mintegy 300 ezer bosnyák, horvát, albán és más nemzetiségû ember haláláért felelõsek, miután háborút indítottak Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina majd Koszovó ellen.

(Kuruc.info-BBC nyomán)

Elég nagy zavar mutatkozik mostanában a dél-amerikai szocialista fordulat megítélése körül. Nagyon sokan igazolva látják Che Guevara kultuszát, és lelkesen rajonganak Hugo Chavezért, Evo Moralesért és azokért a dél-amerikai vezetőkért, akik beintenek az Egyesült Államoknak. Mások fintorognak, és azt mondják, jó-jó, de ezek mégiscsak baloldali, kommunista vezérek. Nem árt ezért ezt a kérdést helyretenni.

Morales és főleg Chavez nem nevezhető kommunistának, sokkal inkább szocialistának. A magántulajdont mint olyat ugyanis nem kérdőjelezik meg, és az, amit államosításnak neveznek, nem az emberek tulajdonának elrablása, hanem az idegen kézbe került saját nemzeti vagyon visszavásárlása. Ezt fontos rögzíteni. Nem erőszakos, törvénytelen akcióról van szó, hanem a nemzeti érdek határozott, bátor képviseletéről. Tény ugyanakkor, hogy mind a bolíviai, mind a venezuelai elnök szimpatizál Fidel Castróval, és ápolják Che Guevara kultuszát. Jobboldaliként nyilvánvalóan nem lehet velük azonosulni. De azt is rögzíteni kell, hogy az Egyesült Államok, azaz az ezen a fedőnéven működő cionista imperializmus ugyancsak baloldali, hiszen materialista, mennyiségalapú, ami a baloldaliság egyik legfőbb ismérve. Az Egyesült Államok és a dél-amerikai szocialista vonal ellentéte tehát nem a jobb- és baloldal ellentéte, hanem a baloldal két megnyilvánulási formája közti módszertani különbség. A dél-amerikai szocializmus ráadásul nem internacionalista, hanem nacionalista. Ha úgy tetszik, nemzeti szocializmust valósít meg Chavez és Morales. Ami hangsúlyosan nem azonos a hitleri nemzetiszocializmussal, hiszen nincs benne semmiféle fajelmélet, még ha Chavez száján időnként ki is csúszik egy-egy szaftos megjegyzés a világrontó kapitalizmus gazdáiról. A baloldaliság e két válfaja közül kétségtelenül a dél-amerikai nemzeti szocializmus a kevésbé kártékony, ennyiben és ezért tehát rokonszenves lehet az amerikai liberalizmushoz, vagy ahogy manapság nevezik ezt, neoko(h)nzervativizmushoz viszonyítva. De csak így, ebben a relációban tekinthető szimpatikusnak. Ezt rendkívül fontos leszögezni. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, Chavez és Morales ellenszenves, plebejus szocialisták, de még mindig jobbak, mint a cionista világliberalizmus.

A mai napon arról szólnak majd a vezető hírek, hogy Európa a “győzelem napját” ünnepelte.
Ez a leghátborzongatóbb perverzió, különösen, amikor Németországban ünneplik a “győzelmet.” Legjobb tudomásom szerint ugyanis Németország elveszítette a nagy európai polgárháború második felvonását. És ezzel sajnos Európa is elveszítette a Tradíciót, önnön európaiságának maradékát. A kommunizmus és a liberalizmus féktelen terrorja kezdődött el 1945-ben. A háborúba a liberális világrend ugratta bele a Tengelyhatalmakat. Hogy mennyire előre kiszámított, gyalázatos trükkről volt szó, azt bizonyítja Anglia és Franciaország magatartása, amikor Németország retorzióra szánta el magát a provokáló Lengyelország ellen. A Varsóval kötött megállapodásuk értelmében hadat kellett üzenjenek annak, aki fegyveres konfliktusba keveredik Lengyelországra. Meg is tették ezt, Németország vonatkozásában. De nem tették meg a Szovjetunió vonatkozásában, pedig a bolsevista birodalom kelet felől megtámadta Lengyelországot. Ó, nem, a Szovjetet nem bántották, sőt szövetkeztek vele Európa ellen. A katyni vérengzést 1990-ig a németek számlájára írták, holott a Szovjet mészárolta le a több ezer lengyel tisztet. Orsós Ferenc professzort, a Magyar Tudományos Akadémia tagját azért minősítették Magyarországon háborús bűnösnek 1945 után, mert tagja volt annaka  bizottságnak, amely 1941 után föltárta a valóságot. Ezt a jelentést persze megsemmisítették, és egészen 1990-ig a németeket tették felelőssé a vérengzésért. Mint ahogy más történelmi eseménysorozatokat is jelentősen átírtak, hollywoodi elemekkel turbóztak fel a nagyobb hatás kedvéért.

Az Európa-ellenes történelemírás veszi a bátorságot, hogy hazaárulóknak minősítse azokat az európai férfiakat, akik a fegyveres SS különböző nemzetiségű hadosztályaiban harcoltak a bolsevizmus ellen, egy normális, valódi európai életért. A francia Le Clerque tábornok, miután az amerikaiak kiverték a németeket Franciaország területéről, fennhéjázóan felelősségre vonta a francia Charlemagne SS-hadoyztály néhány katonáját, nem szégyellik-e, hogy német egyenruhában vannak. Ők kérdéssel válaszoltak: - A tábornok úr nem szégyelli magát, amiért amerikai egyenruhában van?

Ebben a kis történetben eszenciálisan összesűrűsödik a szembenállás lényege. A nagy európai polgárháborúban a tradicionális európaiság harcolt az Európa-ellenes liberalizmussal és a bolsevizmussal. És az alkoholista Churchill, valamint a hazáját később a harmadik világ söpredékének kiszolgáltató De Gaulle gátlástalanul szövetkeztek az amerikai liberalizmussal és a sztalini bolsevizmussal.
1945 nem egyszerűen a Tengelyhatalmak veresége, nem csak a háború vége (mintha ma nem folytatódna más hadszíntereken ugyanaz a materialista háború!), hanem Európa veresége volt. Épeszű ember, miután összeveti korunk pusztán földrajzi értelemben definiálható Európáját az 1945 előtti Európával, nem ünnepelhet ezen a napon.
Én a Tengelyhatalmak hőseire és mártírjaira emékezem ezen a napon, köztük arra a száznyolcvankilenc magyar mártírra, akiket az illegitim “népbíróságok” visszamenőkeges hatályú “jogszabályok” alapján ” elítéltek és megyilkoltak.

Csütörtökön helyhatósági választást tartottak Nagy-Britanniában. A Munkáspárt (azaz a vörös gazemberek) és ezzel személyesen Tony Blair akkorát bukott, mint huszonkilencben a tőzsde. Ez mindenesetre jó hír.

Ám ennél is jobb hír, hogy a páriaként kezelt, idegengyűlölőnbek, rasszistának és “természetesen” holokauszt-tagadónak minősített Brit Nemzeti Párt (honlapja: http.//www.bnp.org.uk) átütő sikert ért el, és megsokszorozta önkormányzati mandátumai számát. Ez Angla egyetlen felelős nacionalista szervezete, amely a többi európai nacionalista erőhöz hasonlóan következetesen harcol a harmadik világ söpredékét korlátlanul az országra zúdulni engedő liberalizmus ellen. A Nick Griffin vezette párt nagyon helyesen a fehér nemzetek Európájának gondolatát képviseli, ezért gyűlölik a gyávák, a hazájukat és Európánkat elárulók. Aki járt Angliában, tudja, hogy néz ki az egykor büszke ország. Nem hiszem, hogy különösebben bizonygatni kell, milyen fontos és milyen nehéz harcot vív ez a hősies párt. A magam részéről örülök a sikerüknek, hiszen ez a fehér nemzetek Európájának is siker. Hajrá, európai nacionalisták!

Közhely, mégis újra és újra el kell mondani, bele kell kiáltani a fülekbe: a magyarság veszélyben van!
Ennek eltagadhatatlan jele mindaz, ami az egész Kárpát-medencében zajlik. Verbális és fizikai támadások érik a magyarságot úgy a Csonkaországban, mint Délvidéken, Erdélyben, Felvidéken és másutt az elszakított, megszállt országrészekben. Csonkítják, sorvasztják, fojtogatják a még meglévő magyar intézményrendszert, visszaszorítják, rongálják, hígítják anyanyelvünk, pusztítják történelmi emlékeinket, hogy senki ne emlékezzen ránk, és mi se ismerjük magunkat.

Nem új keletű jelenség ez, ám igazán intenzívvé a Trianon kifejezéssel jelölhető fordulópontnál vált.

Trianon minden ellenkező híreszteléssel szemben nem múlt idő, nem történelem, hanem nagyon is jelen idejű jelenség. Trianon nem csak egy dátum, nemcsak a gyűlöletes, átkozott ezerkilencszázhúsz június negyedike, hanem egy olyan folyamat, amelynek lényege a magyar élettér beszűkülése, ingó, ingatlan és szellemi örökségünk, vagyonunk kicsavarása a kezünkből. Ennek alapja, az ősbűn a liberalizmus, ez a nyugati fehér civilizáció immunrendszerét megsemmisítő méreg, amely a XIX. század második felében olyan idegen elemnek engedett korlátlan teret a magyar élet meghatározó pozícióiban is, amely elem nem azonosult a magyar eszménnyel, a magyar érdekkel, s Magyarországot nem hazájának, hanem pusztán vadászterületnek tekintette. Ezt a kapitalizmusban igen edzett és dörzsölt idegen elemet a divatos liberalizmus rögeszméjének megszállottai, akik közt sajnos jelentős számban voltak megtalálhatók a magyar nemesek, rászabadították az igen gyönge magyar középosztályra és a még gyöngébb nemzetmegtartó parasztságra, amelyet védtelenül ért ez a roham, hiszen a közel fél évezredes állandó háborúskodás, a törökdúlás és a belső rebelliók miatt a birtokrendszer és a gazdasági szerkezet nem kedvezett az erős középréteg kialakulásának. Ez az a réteg, amelyet ma hazai kis- és középvállalkozóknak nevezhetünk, és amelyben benne foglaltatik a vidék gazdálkodó népe és a városi iparosok, polgárok közössége egyaránt. Ezen erős, a nemzet gerincét jelentő réteg híján az említett idegen elem a liberalizmustól megfertőzött, hedonizmusba züllött (megkülönböztetett tisztelet az amúgy igen számos kivételnek) dzsentrik hátán, sok esetben az ő strómankodásukkal letarolta a magyar életteret. Akárha sáskajárás indult volna. Soha ilyen veszedelem nem zúdult  addig a magyarságra. E jelenséget megragadó irodalmi igényességgel tárta föl Bartha Miklós Kazárföldön című szociográfiájában, később Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indult el című megrendítő regényében. Nem véletlen, hogy e két csodálatos írót ma mély hallgatással igyekeznek kitörölni az emlékezetből, míg a gyenge közepes tehetségű magyargyűlölő Imre Kertesz feje fölé glóriát fon a selypítő-raccsoló médiaszekta.

Trianon tehát folyamat, amelynek lényege, hogy a magyarság a saját életterében birtokosból a saját sorsába való beleszólás jogát elvesztett körön kívüli páriává, kiszolgáló személyzetté váljon. E státust évtizedekkel később Csurka István a szemléletes pincérnemzet kifejezéssel illette. Meglehet, a kiváló drámaíró finoman fogalmazott; a cselédnemzet sokkal találóbb arra az állapotra, amelybe a magyarság Kárpát-medence-szerte került. Vak és süket, ostoba és gyáva, aki ezt nem meri vagy nem akarja látni. Vak és süket, ostoba és gyáva a nemzet vezetésére hivatott magyar értelmiség jelentős része, amely mindennapos, apró kis megalkuvásokkal vagy épp döntő árulásokkal igyekszik menteni a bőrét, mintha bizony az árulók bárhol és bármikor a történelem során megmenekülhettek volna saját szégyenük elől.

A közelgő Trianon első nagy figyelmeztető vészjele a tiszaeszlári bűnper volt. Ma már kevéssé ismert, hogy a tiszaeszlári Solymosi Eszter 1882 áprilisában eltűnt, s a nyomozás arra vezetett, hogy a tizennégy éves lány gyilkosság áldozata lett. A gyanú a tiszaeszlári zsidókra terelődött, akik józan ésszel felfoghatatlan körülmények között éltek. A mocsok, a bűz, a tetű és a rüh mindennapos társuk volt, és ennek megfelelő volt a világképük is. A törzsi vallás legsötétebb, legbarbárabb mélységeit világította meg Bary József vizsgálóbíró, akit emiatt hamarosan támadások értek. Magyarország és Európa zsidósága és az általuk pénzügyi eszközökkel pórázon tartott ebsajtó ugyanis egy emberként rontott rá Bary Józsefre és rajta keresztül az ezeréves keresztény Magyarországra, vérvádat, faji előítéletekre alapozott koncepciós pert emlegetve. Pedig “csak” egy gyilkossági ügyről volt szó, ahol a gyanúsítottak történetesen zsidók voltak. Egyedül a drezdai főrabbiban volt annyi bölcsesség, hogy nyugalomra és józanságra intse fajtája veszettjeit, mondván, a gyanúsítottak zsidó volta nem elégséges ok arra, hogy a cselédsajtó a tények ismerete nélkül, pusztán származásuk miatt jó előre fölmentse őket a vádak alól. A bölcs zsidó vallási vezető szava a semmibe hullott, az ajvékoló revolverzsurnaliszták sikeresen korbácsolták föl az indulatokat. Végül Tisza Kálmán miniszterelnök személyesen adott utasítást Bary eltávolítására és a vádlottak fölmentésére. Döntését azzal indokolta, hogy a világszerte hatalmas befolyással rendelkező Rotschild-bankház megfenyegette a hitelt fölvenni szándékozó Magyarországot a kölcsön befagyasztásával. Íme, a séma, amely azóta is “nagyszerűen” működik. E tények napvilágra hozatalát természetesen a szolgamédia összeesküvés-elméletek gyártásaként aposztrofálja. Lehet így is nevezni, de ehhez még csak különösebben titkolózni sem kell, egyszerűen csak van egy kör, amely a saját érdekeit érvényesíti. Nevezhetjük eredményes lobbi-tevékenységnek, politikának is. Kereslet-kínálat. A tranzakció ára azonban nem egy disznó vagy tíz zsák búza volt, hanem Magyarország, a magyar jövő, a magyar élet. Nem árt rögzíteni azonban a tényt, hogy a bíróság még így sem bűncselekmény hiányában, hanem KÖZVETLEN bizonyíték hiányában mentette föl a vádlottakat.

Tiszaeszlár tehát fordulópontnak tekinthető, amennyiben a magyar függetlenséget Solymosi Eszterhez hasonlóan elveszejtették. A gyilkosok népe megszállta a magyar élettér fontos pozícióit, a pénzügyi posztokat, és legfőképpen a kultúrát és a sajtót. Máig ez e sáskahad kedvelt vadászterülete. Módszeresen gúnyolódtak, uszítottak, mocskolódtak, rágták a történelmi Magyarország eszmei alapjait, s a liberalizmus dogmáira hivatkozva - mily ismerős ez! - relativizálták az értékeket, a megtartó és az életet igenlő gondolatokkal egyenrangúként tüntetve fel a pusztulás felé sodró gondolatokat. Az első világháború végén pedig, 1918 októberében, ez az idegen elem egyetlen mozdulattal megragadhatta a hatalmat Magyarországon a krizantémos patkánylázadás során. Szinte érthetetlen, de nem akadt senki, aki ezt a néhány száz kávéházi forradalmárocskát - Jászi-Jakubovits Oszkár, Hatvany-Deutsch Lajos, Kéri-Krammer Pál, Göndör-Krausz Náthán, Kunfi-Kohn Zsigmond és a többi - megállítsa. Szegény IV. Károly király nem volt képes uralkodóként viselkedni, s ahelyett, hogy belelövetett volna a Pesten ordítozó, a nemzetet hátba döfő gazemberekbe, kinevezte miniszterelnöknek a magyar történelem legundorítóbb haza- és nemzetárulóját, a degenerált Károlyi Mihályt, aki kóros önértékelési zavarában békekötősdit akart játszani. Ezért aztán elment Belgrádba az antant ottani képviselőjéhez, miközben már megköttetett a páduai fegyverszünet, amely többé-kevésbé garantálta Magyarország történelmi határait. De a degenerált Károlyi mindenáron maga akart játszadozni, s így semmissé tette a korábbi fegyverszünetet. Károlyi-Kártevő Mihály (az MSZP és az SZDSZ példaképe, akinek ma szobra állhat Budapesten) Belgrádban lelkesen felsorakozott a francia Franchet d’Esperey tábornok előtt, aki díszegyenruhában készült a történelmi Magyarország méltó követeinek fogadására. Ehelyett ott talált - Marschalkó Lajos szavaival - “egy csapat térdnadrágba és knicker-boxerba öltözött lezser izraelitát.” A francia tábornok undorral vegyes megütközéssel szemlélte a díszes kompániát, és azt mondta: “Nem hittem volna, hogy idáig süllyednek.”
Eközben az említett idegen elem cselédsajtója a földre küldött Magyarország testén ugrálva triumfált: “Az eddigi Magyarország ezeréves épülete ma éjjel összedőlt. Ez a nász, a mámor, az új erők napja.” (Az Est, 1918. október 31.) Nem tévedés. Ezt egy pesti lap írta akkor, amikor minden épp összeomlott, s idegen csapatok rohantak rá az ezer sebből vérző Magyarországra. Nincs új a Nap alatt, nem új keletű dolog a Gyurcsány- és Eörsi Mátyás- és Bársony András-féle hazaáruló gazemberek magatartása.
Innen egyenes út vezetett az 1919-es vörösterrorhoz. Mint tudjuk, Károlyi végül átadta a hatalmat Kun-Kohn Bélának, Szamuely-Sámuel Tibornak, Landler Jenőnek, Varga-Weisz Jenőnek, Korvin-Klein Ottónak és bandájuknak. Talán erre értette Vészi József, a híres sajtómágnás és irodalmi mecénás, amikor 1919. január 12-én ezt mondta Tormay Cecilnek, az ismert írónőnek: “Természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot - nem a zsidók - de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó… Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.”
Ezt a mondatot érdemes megjegyezni, így, ezzel a hangsúllyal, ahogy Vészi mondotta.

1918 októberében az általános politikai és hadihelyzet egyáltalán nem volt olyan súlyos, hogy abból törvényszerűen következett volna a trianoni országcsonkítás. Fontos rögzíteni, hogy ez a budapesti hazaárulók aknamunkájának következménye. Az alkoholista Linder Béláé, Károlyi hadügyminiszteréé, aki lefegyverezte a magyar hadsereget. Károlyié, aki meggyilkoltatta az egyetlen embert, aki megmenthette volna Magyarországot, gróf Tisza Istvánt. Soha nem szabad elfelejteni ennek az idegen elemnek a hazaárulását, amely soha nem látott tragédiába taszította a magyarságot!

A nemzet örök szociológiai valóság, az élők, a holtak és a még meg sem születettek történelmi folytonossága, így a haza kétharmadának idegen megszállása után is újra kellett kezdeni az életet. Trianon után jött a revíziós időszak, részleges eredményekkel, amelyek között igen nagy sikerek is voltak. Az például, hogy néhány év alatt egy gazdaságilag is szétszaggatott, egy egész más gazdasági struktúrára átállni kényszerülő ország példát tudott mutatni életerőből a világnak, egyedülálló dolog volt. Gondoljuk csak el: az ország kifosztva, nyersanyagaink és a szállításhoz, a kereskedelemhez nélkülözhetetlen vasútvonalaink nagy része idegen megszállás alá került, ellenséges gyűlöletgyűrű öleli körbe az országot, s mégis, Magyarországnak van energiája és pénze arra, hogy az elemi iskolai, a népiskolai rendszert kiépítse gróf Klebelsberg Kunó vezetésével. S Bethlen István grófnak, bár sok hibája, történelmi bűne volt, mindenképpen történelmi érdeme, hogy sikerült kievezetni az országot az elszigeteltségből. Ebben persze nagy érdeme volt Benito Mussolini Olaszországának is, amely segített rövid és hosszú távú nemzetközi kölcsönökhöz jutni.
Jöttek a részleges revíziók, amelyeket azonban a történelem és a második világháború vihara elsodort. Itt megemlíteném, hogy amikor felszabadulásról hazudoznak egyes magyarellenes gazemberek, akkor egyúttal azt is ünneplik, hogy ismét elveszítettük országrészeinket. Ezt így, ennek a fényében kell kezelni. Hazaáruló, aki felszabadulásról beszél!

Trianon egy rövid huszonöt éves periódust leszámítva folytatódott. 1945 fordulópont volt. Fordulópont volt abból a szempontból, hogy ott és akkor megszakadt a történelmi folytonosság, és egy interregnum vette kezdetét, amely máig tart. Akármilyen furcsán hangzik elsőre, de iure a Magyar Királyság ma is fennáll. De facto azonban illegitim interregnumban élünk. 1945-ben megszűnt a magyar állam.
Manapság divat 1947-re, 1948-ra tenni a sötét évtizedek kezdetét. Divat az 1945 és az e között eltelt időszakra mint demokratikus kísérletre, követendő példára hivatkozni.
Ez súlyos tévedés és alapvető stratégiai hiba.
Az a hatalom, amely 1945-ben és utána felállt, illegitim hatalom. Magyarország idegen megszállás alatt volt, a debreceni úgynevezett “ideiglenes nemzetgyűlést” senki sem választotta, mint ahogy az ebből származó egyetlen kormányt sem. Az úgynevezett demokratikus választásokat első perctől kezdve befolyásolta a Szovjetunió, és az eredménytől függetlenül a kommunisták miniszteri tárcákat kaptak. Ez a választás nem csak emiatt nem volt legitim, hanem azért sem, mert százezreket rendeleti úton zártak ki a szavazásból, az államhatár pedig békeszerződés híján nem állapíttatott meg, így az sem volt egyértelmű, ki magyar állampolgár. A választók névjegyzékének összeállítása tehát önkényes volt. Ősi római jogalapelv, hogy jogon kívüli állapot jogot nem teremt. Így tehát a jog logikájából következően 1945 óta egyetlen legitim jogi aktus sem történt Magyarországon.
1945 után kezdetét vette a világszerte páratlan purim. A bosszúhadjárat során a “népbíróságok” visszamenőleges hatályú “törvények” alapján a keresztény magyar vezető réteg legjavát lemészárolták, köztük miniszterelnököket, minisztereket, történészeket, újságírókat. Közel hatvanezer embert citáltak “bíróságok” elé, mintegy ötszáz halálos “ítéletet” hoztak, ebből száznyolcvankilencet végre is hajtottak. Összehasonlításként érdemes tudni, hogy a nürnbergi kirakatperben “csak” huszonkét német vezetőt öltek meg.
A kisiklás tehát nem 1947-ben vagy 1948-ban történt meg, hanem 1945-ben, amikor a tengelyhatalmak sajnálatos módon elvesztették a  világháborút. Ez persze alapjaiban határozta meg Európa sorsát is, hiszen Anglia árulása miatt a bolsevizmus az egész kontinenst fenyegette. Mi, magyarok pontosan tudjuk, mi is az a bolsevizmus.
1945 után egy illegitim rendszer épült ki, melynek lényege a közvetlen politikai formákon és játszmákon túl az volt, hogy a magyarság a saját hazájában, a saját életterében leszorított, megalázott, megnyomorított helyzetbe kerüljön, kiforgatva mindenéből. Fájdalmasan gyönyörű ötvenhatunk kétségbeesett kísérlet volt e helyzet megváltoztatására, de a nyugati demokráciák árulása miatt ismét a leveretés lett a sorsunk. Egyedül Franco tábornok Spanyolországa volt kész feltétel nélkül fegyveres segítséget adni a szabadságért küzdő magyarságnak, de a Caudillo ENSZ-nagykövetét az amerikaiak rövid úton leszerelték. Jött a brutális megtorlás, a hokedliról grízes tésztát zabáló sokszoros áruló, a fiumei fattyú, a gazember Kádár János vezetésével, majd jött a gulyáskommunizmus, amivel a tömeget, az emberek sokaságát egyszerűen megvásárolták. A hideg virslivel és a meleg sörrel, a kicsi telekkel, a közösből való kicsi lopások elnézésével, a kijárások és a virsliujjú, hónaljszagú undorító párttitkárok rendszerével prostituálták a magyar szabadságvágyat. Igaz, azután, hogy 1956-ban ezrek áldozták életüket a hazáért és a nemzetért, 1957. május elsején kétszázezer rohadék integetett lelkesen a gyilkosnak. A kétszeres, 1920-ban, majd 1945-ben történt országcsonkításhoz jött hozzá tehát a tudat megcsonkítása. Így jutottunk el 1989-hez, amikor, bár sokan utcára vonultak, egy csonka tudató népnek adtak óvatosan áttételes jogot a beleszólásra. És a csonka tudatú nép, amely 1989-ben nem eszmei, nemzetpolitikai megfontolásokból hőzöngött a kommunisták ellen, hanem az akkori gazdasági csőd okán, azóta is ilyen szempontok alapján tévelyeg. Gyomoringerek sarkantyúzzák az istenadta népet. Tizenhat év telt el 1990 óta, de a rendszerváltás még mindig várat magára.

Ami 1990-ben történt, az rendszerváltozás volt. Mert kétségtelenül megváltozott a rendszer. Máshová kerültek a hangsúlyok, kialakult egy más intézményrendszer, valamiféle szabadság is van, mert hiszen lehet bármit írni és mondani, legfeljebb senkinek nincs füle a hallásra. Sok minden változott. Új arcok tűntek föl, régiek le. De a mentalitás, a gondolkodás, a rendszer egésze ugyanaz maradt. Nem váltotta fel egy másik. A magyarság ma is leszorított, alávetett, kifosztott helyzetben van a saját életterében, a politikai hatalmat gyakorló erők ugyanúgy idegenek, mint 1945 előtt, sőt, SŐT! a kultúra, az oktatás terén még sokkal rosszabb a helyzet, mint a kommunizmusban. És ez természetesen nem jelenti egyetlen pillanatig sem, hogy abban a rendszerben bármi is jó lett volna. Embertelen és magyarellenes volt minden ízében. De ma bizonyos tekintetben még annál is rosszabb a helyzet, mint akkor.

Alávetett helyzetben vagyunk.
De közben arról ordít a magyarellenes média, hogy milyen sikeresek vagyunk. Betuszkoltak minket az Európai Unióba, amit önmagában sikerként adnak elő, és közben nem beszél senki arról, hogy a határok légiesülése, Trianon ettől remélt feloldódása nem történt, mert nem is történhetett meg. Ha bárki azt mondja, hogy milyen szépek az Európai Unió elvei, és ezek alapján megoldódnak a problémák, csak fel kell tenni a kérdést: és mi van a Benes-dekrétumokkal? Ezek a dekrétumok, amelyek 1945-ben születtek, az akkori államtorzó, Csehszlovákia minden német és magyar polgárát kollektíven bűnösnek nyilvánítják. E dekrétumok alapján németek és magyarok százezreit ölték meg, fosztották ki, űzték el a szülőföldjükről. És ezek a dekrétumok, ma is hatályosak mindkét államban, pedig ez Európai Unió tagjai. Hol vannak hát az elvek? Hol vannak az elvek, amikor az Európai Unió finn bővítési biztosa, Olli Rehn reflexből söpri le az erdélyi magyarság minden kérését, vészjelzését az asztalról? Hol vannak az elvek?
Sehol!

Csak érdekek vannak, és érdekérvényesítés. Kétségtelenül vannak pozitív lehetőségek még ebben a szabadkőműves ihletésű, az Európa-lényeget nélkülöző, etnomazochista EU-ban is. De ehhez magyar kormány kellene. Magyar állam. Amely kiverekszi a minket megillető jusst. Amely naponta ráborítja az asztalt a hivatalnokokra, és minden egyes magyarellenes gazemberség után vizsgálóbizottságért kiált. Ez ma hiányzik. Ma nincs magyar állam. Ez az 1945 óta fennálló interregnum folytatása. Ugyanúgy nincs magyar érdekérvényesítés, mint 1945 és 1990 között. Ezért mernek szemérmetlenül a fajtánkra támadni Délvidéken, újabban ismét Erdélyben, de néha Felvidéken is. Ezért merik mocskolni, köpködni a magyart, és verbálisan és szellemiekben bizony leginkább a Csonkaországban. S lám, ugyanaz az idegen elem ül tort a magyarság vérét szívva, mint a XIX. század második fele óta mindig. Miközben megfulladunk a holokauszt-imamalmozásban, hiszen napra nap ömlik mindenhonnan ez a téma, addig aki Trianonról beszél, az legalábbis “gyanús.” Aki nemzethalálról beszél a száraz demográfiai tények tükrében, azt körberöhögik. Mindenen röhögnek, ami magyar, mindent gyűlölnek, ami magyar, de próbáljon valaki egy vékonyka kritikát megfogalmazni velük szemben - máris jön a  vád: NÁCI!
S közben fogyatkozunk. Neurózisba, alkoholizmusba, testi-lelki nyavalyákba hajtják a magyart. Tudja-e valaki, hogy 1956 óta hatmillió magyart öltek meg az anyaméhben? Mi ez, ha nem magyar holokauszt? E tömeggyilkosság ellenére egyesek a magzatgyilkosságot mint emberi jogot magasztalják. És nincs, aki befogja a hóhérok száját.

Itt állunk a történelem országútján rongyosan, kifosztva, kiforgatva történelmünkből, hagyományainkból, múltunkból és jövőnkből. Kamatlábakról, konvergencia-programról, bux-indexről, gazdasági mikor- és makromutatókról szól a mese, és persze a dzsídípíről.
És közben már alig van MAGYAR gazdasági teljesítmény, mert a magyar mezőgazdaságot, a magyar ipart megfojtják, gazdasági egységük és a föld, a magyar haza föladására, eladására kényszerítik az idegenek. S ehhez a budapesti illegitim rezsim nemhogy asszisztál, de tevőlegesen segíti ezt a folyamatot.

Így állunk hát. És mert így állunk, nekünk, a csonkaországi maradék másfélmilliónak még szorosabbra kell zárni a sorokat. Másfélmillióan vagyunk, amint ezt a 2004. december ötödikei népszámlálás megmutatta. Mert aki a magyarság ellen voksolt vagy távolmaradt a döntéstől, nem tarthat igényt a magyar névre. Dsida Jenővel szólva “itt nincsen alku, itt nincsen semmi ‘de’.”

Mi vagyunk az elit. Nekünk kell visszaszerezni a hazánkat.
Ennek első lépése, hogy végre tudatosítsuk magunkban: az ellenség nem egyéb ordítozó-tekergőző féregnél! A hatalmuk csak azért és csak addig valós, amíg a mi tudatunkban azt hatalomnak fogadjuk el, és tartunk tőlük. Szabadítsuk fel magunkat! Vessük ki a tudatunkból őket mint hatalmat! Dobjuk ki, zsugorodjanak össze egyetlen ronda, tekergőző féreggé, amit egyetlen mozdulattal eltaposunk! Építse ki mindenki legelőször is a saját személyes kulturális autonómiáját! Mit jelent ez? Először is azt, hogy a mérget, ezt a férget kivetjük az agyunkból. Azt, hogy nem fogadunk el semmit abból, amit az ellenség akar, mond, gondol, cselekszik. Nem fogadjuk el az ő megfogalmazásaikat, meghatározásaikat, tematizálásukat. Csak magyar érdek létezzen számunkra! Legyünk tántoríthatatlanul és mélységesen nacionalisták! Nem soviniszták, hanem nacionalisták. A nacionalizmus megtanít tisztelni a másik nacionalizmusát.

Ha elég sok személyes autonómia összeáll egy nagy magyar akarattá, akkor az politikailag is artikulálható. Nem kell éppen sokan legyünk, de határozottnak kell lenni. “Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl” - mondja Dobó István. Legyünk harciasak, kemények, valósítsuk meg, éljük meg a mindennapokban ama hősi életszemléletet, amelyről jeles történelmi hőseink prófétáltak. Képezzük magunkat, tanuljunk az ősöktől, de ne higgyük azt, hogy például értelmiséginek lenni valami szobatudósi létforma. Ez tévedés. Szükséges, hogy használjuk az eszünket, de használjuk az öklünket is, ha kell! Könyv és puska, ahogy Mussolini megfogalmazta. Ésszel és erővel - így tudunk előre menetelni. És szeretettel. Szeressük a hazát, a nemzetet, szeressük a másik magyarban a magyart. Szeressük egymást, mert egy nemzet vagyunk, Beregszásztól Lendváig, Csíkszeredától Pozsonyig, Magyarkanizsától  Borostyánkőig, Eszéktől Munkácsig, vagy épp a budapesti szórványtól Marosvásárhelyig. A határtalan szeretet, a hit, a hűség, a bátorság nagy tettekre képes. Az igazság szabaddá tesz, a hazugság gúzsba köt. Nekünk igazunk van, ezért szabadok vagyunk. Soha ne feledjük: a nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!