Harcos a cinóberösvényen

Az advent a várakozás időszaka. Ez teológiai közhely. De azért jó végiggondolni, mit is jelent ez. Karácsony misztériuma ugyanis nem értelmezhető az advent nélkül.
Várakozunk. Egyre sóvárabban, egyre türelmetlenebbül vágyakozunk valami után.
Vágyunk a fényre, a lelki felszabadulásra.
Az űr betöltésére.
Mert hiánykorban élünk, miként kétezer évvel ezelőtt éltek eleink.
E hiány pedig bennünk van, mi magunk vagyunk okai. Mert hajszoljuk magunkat, és hajszolunk másokat is; mert elfelejtettük igazán, érdek nélkül szeretni embertársainkat, kikben nem felebarátokat, sokkal inkább versenytársakat látunk a létharcban. Ide vezetett az önző, anyagelvű liberális kapitalizmus. Ember embernek farkasa, csak hogy egy másik közhelyet is idézzek.
Az advent azt bizonyítja, hogy legbelül pontosan tudjuk, hogy rosszul élünk. Nem elsősorban anyagiak tekintetében, hanem lelki és szellemi értelemben. Jó ezt ilyenkor végiggondolni, jó ilyenkor lelassítani, hogy komolyan tudjuk venni Karácsony misztériumát és ezáltal önmagunkat is.
A világhírű román vallásfilozófus, Mircea Eliade szerint az ünnep annyit jelent, hogy kilépünk a folyamatosan zúduló időből az állandó, mozdulatlan időbe. Igaza van. Egy-egy évforduló örök, változatlan, statikus. Az évfordulók a másik idősíkban vannak. Ezek jelentik a történelmet, saját magunk lelki-szellemi Ariadné-fonalait, igazodási pontjait, ezekhez képest vagyunk mi egyáltalán valakik és valamik, nem pedig csak porszemek, melyeket ide-oda fúj a szél.
Ilyen ünnep Karácsony is. Minden esztendőben kilépünk az állandó időbe. Gondolkodjunk el ennek nagyszerűségén!
És nézzünk magunkba, tartsunk csöndes bűnbánatot. Ugyan ki mondhatja azt, ha őszinte, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a világ és benne Magyarország egy kicsit jobb legyen? Többet kéne tenni. Nem csak Karácsony tájékán kéne - önmagunk lelkiismeretének megnyugtatása végett - aktíven jót cselekedni, hanem minden áldott nap. Mert nagy a szükség és sok az ínséget szenvedő. Anyagi és lelki értelemben egyaránt.
Karácsonykor megszületett az, aki szembesít önmagunkkal, választási lehetőséget kínál és döntés elé állít. Kétezer év óta nincs kibúvó. Kétezer éve világosan és egyértelműen elválasztható jó és rossz, szép és rút, igaz és hamis, emberi és embertelen.
Itt az alkalom mindezt végiggondolni. Tatarozzuk lelkünket!
Most.

Kicsit elnagyoltra sikeredett a Jobbik EP-szerepléséről írt szöveg is, ezért azt is töröltem. De hogy ne maradjon megörökítetlenül a dolog, néhány gondolatot azért ideírok.
Tehát.
A Jobbik közel 15 százalékos EP-választási eredménye alapvetően romba döntötte az “egyatáboregyazászló”-marhaságot. Ez fontos, történelmi siker.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős tábora van a Jobbik által képviselt keresztényszociális-nacionalista-szabadságelvű felfogásnak, ráadásul sikerült nagyot meríteni azon emberek csoportjából is, kik korábban egzisztenciális félelemből vagy épp választási lehetőség híján az MSZP-re szavaztak. Június 7-én megjelent egy erős nemzeti középpárt.
Ez nagy siker, nagyobb esély és főként óriási felelősség.
A nagy vizsga jövő áprilisban, vélhetően április 11-én lesz az országgyűlési választáson. A kampány során elválik, milyen színvonalú szakmai programot tud felmutatni a nemzeti radikális párt. Az előjelek biztatók, a párt szakmai testületei és a kommunikációs stáb is jól veszi az akadályokat, ide értve az elképesztő rágalomkampányt, ami a Fidesz irányából is zúdul a Jobbikra.
Ha áprilisban sikerül olyan létszámú frakcióval bevonulni az Országgyűlésbe, mely szükséges a jobboldal kétharmadához, akkor fontos történelmi célt és nemzetpolitikai sikert lehet majd elkönyvelni. Súlyos idők jönnek, mindennél nagyobb szükség van egy olyan erőre, mely éberen őrködik a nemzeti érdekek védelmében.

Mármint ez a köznapló, illetve szerény személyem.
De még ez sem igaz, pihenni éppenséggel nem volt érkezésem. Annál többet rohangáltam saját magam után, annyira, hogy a köznaplóíráshoz már lusta voltam.
Most, hogy erőt vettem magamon (ami persze nem zárja ki, hogy továbbra is lesznek hosszabb kimaradások, elvégre válság van, vagy mi), kicsit rendbe is szedtem az eddigi bejegyzéseket. Töröltem néhány olyan szöveget, ami már nem aktuális, túlontúl leegyszerűsítő, vagy amit nagyobb levegővétel után kellett volna megírni. Önkritikusan meg kell állapítsam, akadt ilyen. De nem túl sok.

Százszor, ezerszer keresztre feszített népünk számára különösképp fontos a legjelentősebb keresztény ünnep, Húsvét, Krisztus feltámadása. Alázattal, de hitünkben meg nem rendülve hordjuk keresztünket, igaz lélekkel állva minden hányattatást, minden gúnyolódást, minden szenvedést. Mert tudjuk, hogy az élet mindig legyőzi a halált. A feltámadás bizonyosságával kívánok minden igaz embernek áldott húsvéti ünnepeket!

Figyelemre méltó hír olvasható itt:
http://www.vgo.hu/index.php?apps=cikk&cikk=268205

Ebben az a lényeg, hogy a Jobbik immár 5 százalékon áll, vagyis töretlenül erősödik a nemzeti párt.
Ez természetesen ékes cáfolata azon fideszes hazugságnak, mely szerint a Jobbikra adott voksok elvesznek.
Ez több okból sem igaz.
Egyrészt azért nem, mert a Jobbik immár országgyűlési választáson is parlamentbe jutni képes erő, így a jobboldal egésze számára nemhogy nem vész el a rájuk adott voks, de kifejezetten erősíti a jobboldal nemzeti oldalát. Amire, valljuk be, nagy szükség van, ismerve a Fidesz atlantista vonzalmait, illetve szavaik és cselekedeteik közt fennálló ordító különbségeket.
Másrészt azért nem is létezhet elveszett voks, mert e fogalomnak csakis fideszes szempontból van értelme. Akik ilyesmiről beszélnek, oly módon osztják ketté a világban létező jelenségeket, hogy azok a Fidesznek jók vagy rosszak. Ha pedig vélelmezetten vagy akár valóban rosszak, úgy feltétlenül MSZP-s ügynököket sejtenek a háttérben. Talán nem kell ecsetelnem e felfogás paranoid voltát, ugyanakkor bolsevik gyökereit.
Vegyük végre tudomásul, hogy a jobboldal egésze NEM azonos a Fidesszel. Vannak ugyanis olyanok jelentős és egyre növekvő számban, kik nem érzik testvérpártjuknak a Likudot. Vannak olyanok, kik előre szóltak, hogy Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli támogatása visszaüt. Nem, nem Bukarestet kell szidni Sólyom László meghurcolásáért, hanem azokat a budapesti országgyűlési képviselőket (köztük a Fidesz-frakció tagjait), kik azzal áltatták magukat és az egész nemzetet, hogy az EU majd gyógyírt jelent Trianonra. Hogy mennyire nem így van, azt láthatjuk a bukaresti és a pozsonyi magatartásból. De ezt a nemzeti oldal előre jelezte, a Fidesz mégis lelkesen csápolt “kedves” szomszédainknak.
Vannak azután olyanok is, kik szerint igenis van cigánybűnözés. Miként olyanok is élnek e kies hazában, kik szerint nem helyes, ha Izrael fölvásárolja Magyarországot. Akadnak még oly honfitársaink is, kik elutasítják a fideszesek által lelkesen megszavazott lisszaboni diktátumot, mely az Európai Egyesült Államok központosított alkotmány-félesége volna. Olyanok is sokan élnek errefelé, kik nem óhajtanak magyar katonákat küldeni meghalni a jenki-zsidó világhatalmi konglomerátum érdekeiért távoli földrészekre.

Magyarul tehát vannak emberek, kiknek értékrendje, világnézete merőben eltér a Fideszétől s így az nem is fedheti le.
E tény ismeretében különösképp arcátlanság, hogy a Fidesz-vallás követői, miközben rendre gyalázzák, köpködik, rágalmazzák a Magyar Gárdát és a Jobbikot, elvárnák, hogy a nemzeti oldal hívei mégis szavazzanak feltétel nélkül a Fideszre. Mert aki nem teszi, az megosztja a jobboldalt. Merthogy “egy a tábor, egy a zászló”. Még mindig. Hogy a jobboldal 1990 óta csakis akkor tudott mindeddig kormányt alakítani, amikor több erős jobboldali párt jutott a parlamentbe, míg az “egyatáboregyazászlós” időszakban csúfos kudarcok következtek, ez a Fidesz-vallás követőit csöppet sem zavarja. Miként az sem, hogy a baloldal tisztában van azon egyszerű igazsággal, mely szerint kettő több egynél. A hazai választási rendszer ugyanis kétfordulós, s ezáltal lehetővé teszi a visszalépéseket, amivel ugyebár lehet sakkozni. No de egy párt nem léphet vissza saját javára. Jó lenne ezt tudomásul venni. Persze nem várok ily nagyfokú belátást a Fidesz-vallás híveitől…
Ők ugyanis rendületlenül megosztásról vartyognak. És arról, hogy bár valóban “sok baj van” a Fideszben, de akkor is… És nem veszik észre, hogy ez ugyanaz a felfogás, amit az MSZP-s nyomorultak vallanak, csak pepitában, azazhogy narancsszínben. És ragaszkodnak hozzá, hogy a bírálat most épp nem aktuális, mert “most” össze kell fogni. Mert választás előtt vagyunk, mert választás után vagyunk, mert két választás között vagyunk, mert tél van, tavasz, nyár vagy ősz, mert esik az eső, mert süt a nap, vagy mert - és legfőképp - a legtöbb ember képtelen szembenézni a valósággal, mivel akkor önnön kis mesterséges virtuális világa összeomlana.
És mert így van, a ködös, elvont összefogásról beszélnek feszt, amit úgy képzelnek, hogy mindenki kövessen el politikai harakirit, és/vagy olvadjon be a Fideszbe. Számukra az összefogás nem két vagy több erő szövetsége, hanem összeolvadása, egyetlen pártként való megjelenése. Ezt annak idején a megboldogult MSZMP is épp így képzelte. Jeleznénk e helyen a Fidesz-vallás követőinek, hogy figyelmezzenek e történelmi hasonlatra, ha jót akarnak maguknak.
További figyelemre méltó tény, hogy a Harmadik Út (a MIÉP és a Jobbik rossz emlékű kényszerszövetsége) 2006-ban 130 ezerrel kevesebb szavazatot kapott, mint a MIÉP 2002-ben, e 130 ezer ember NEM jelent meg pluszként a Fidesznél, mely maga is kevesebb voksot könyvelhetett el, mint négy évvel korábban. Ők nyilvánvalóan nem szavaztak sem az MSZP-re (melynek voksai ugyancsak csökkentek), sem az SZDSZ-re (HAHAHA!), sem a Dávid-kalapos MDF-re. Így hát két lehetőség maradt: vagy kivétel nélkül mind meghaltak (ami nem valószínű), vagy egyszerűen nem mentek el szavazni.
Miért?
Azért, mert nem volt számukra választható erő.
Vagyis a Fidesz nem fedte le a nemzeti erőteret. Akkor sem.
Persze egyesek erre azt mondják, valójában ők a Fideszre szavaztak, s a Fidesztől mentek el körülbelül 5 százaléknyian az MDF-hez. Ez azonban nem stimmel, hiszen az MDF a Centrum Párt 2002-es szavazóbázisát vette át, s esetleg még a két nagy pártból kiábrándultakat szedte össze 2006-ban.
Tehát továbbra sincs meg 130 ezer 2002-es MIÉP-szavazó.
Nekik választható párt kell. Olyan, mely erős, esélyes parlamentbe jutni. De ez nem a Fidesz.
Miért?
Mert e hazában nem minden jobboldali ember fideszes. Ha pedig így van, akkor ismét két dolog lehet: vagy a nemfideszes jobboldaliak árulók egytől egyig, vagy a jobboldal és a Fidesz azonos voltát vélelmezők hülyék teljesen.
Vannak ugyanis ilyenek. Egyesek azzal hozakodnak elő, hogy a Jobbik indulása veszélyezteti a Fidesz kétharmados többségét.
E fölvetésnek az európai parlamenti választások tekintetében ugyan semmi értelme (hiszen június 7-én nem országgyűlési képviselőkről és Magyarország kormányzásáról kell dönteni), másrészt viszont igaz.
Csakhogy ez nem ellenérv, épp ellenkezőleg, komoly érv a Jobbik mellett.
A Fidesz kétharmada ugyanis az ő saját pártügyük. Én személy szerint a nemzeti oldal kétharmadát tartom kívánatosnak, oly módon, hogy az csak és kizárólag a Jobbikkal legyen lehetséges. És természetesen ellenzékben kell maradni. És a nemzeti érdekeket szolgáló szándékokat támogatni kell, míg a globalizmust kiszolgáló nemzetellenes akaratokat minden módon akadályozni. Ez a nemzet érdeke. Ha ez nem fog egybeesni a Fidesz pártérdekeivel, akkor a Fidesz-vallás híveinek kell majd elgondolkodni imádatuk tárgya hazafias elkötelezettségét illetően.

Két véres, gyászos évforduló is van ma. 1919. március 21-én tört rá Magyarországra az első vörösterror. A gyalázatos kommün előzménye az 1918. októberi patkánylázadás volt, mely során a degenerált Károlyi-Kártevő Mihályt maguk előtt toló zsidók hátba szúrták az őket nagylelkűen befogadó Magyarországot, a frontokon fegyverben álló hadsereg távollétében lerombolva az ezredéves államot. Tormay Cécile így ír erről híres Bujdosó könyvében: “A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense, kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szociális forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét mialatt kinn az Országház terén Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hitül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot… Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát.”
S erre jött 1919 gyalázata. Kun-Kohn, Szamuely-Sámuel, Lukács-Lőwinger, Rákosi-Rosenfeld, Varga-Weiszfeld, Bőhm, Hamburger, Haubrich, Landler, Fiedler, Guth - zsidó “népbiztosok” ültek tort a magyarság fölött. Szamuely-Sámuel és Cserny József hírhedt terrorvonatukkal járták az országot, és tömegével kínozták, gyilkolták a keresztény magyarokat. 133 nap alatt 590 ártatlan embert mészároltak le.
A zsidóbolsevista terror ellen több felkelés is kitört. Zala megyében két derék tiszt, Flanger Béla és Sebestyén János kezdett szervezkedésbe, ám a vörösök vérbe fojtották a hősies ellenállást. Dunapataj népe is fegyvert fogott a nemzetirtás ellen, itt is véres megtorlás lett a következmény. A Ludovika Akadémia kadétjainak 1919 júliusi kísérletét ugyancsak leverték. Ezeken kívül az Alföld és a Dunántúl számos pontján szálltak szembe a keresztény magyarok a zsidókommunistákkal. Szemenszedett hazugság tehát, hogy Magyarország népe lelkesedett a kommünért.
Örökké áldott legyen a mártírok és a hősök emléke!

Negyven évvel később, 1959. március 21-én ismét magyar vért ontottak a bolsevisták. Ezen a napon egy fiatalembert, szinte még gyereket gyilkoltak meg. Mansfeld Péter 11 nappal halála előtt töltötte be tizennyolcadik életévét. Bűne az volt, hogy 1956 dicsőséges napjaiban a Széna téri felkelők soraiban teljesített futárszolgálatot, majd 1958 februárjában barátaival lefegyverezett egy rendőrt, hogy felszítsák az ellenállás lángját. Mansfeld Péter mindent magára vállalt, mert fiatalkorúként bízott abban, hogy őt nem ítélhetik halálra, viszont megmentheti a kötéltől idősebb társait, kik között családos ember is volt. A szinte még gyerek Mansfeld Péter hősiesen helytállt a bíróság előtt, s amikor mégis halálra ítélték, nem kért kegyelmet. A hóhérok - talán nem véletlenül - az 1919-es vörösterror évfordulóján akasztották fel. Tizenhárom percig kínlódott a bitón, míg visszaadta lelkét Teremtőjének. Mansfeld Péter az antibolsevista ellenállás legfiatalabb hőse és mártírja.

Egyrészt azért, mert nem vagyok hajlandó olyan jelképet viselni, mely a párizsi patkánylázadás idején terjedt el. A trikolor rózsába fűzése, illetve szalagcsokorrá (cocarde-dá) alakítása ugyanis 1789-ben a Bastille „ostromát” követően vált szokássá. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át La Fayette márki. Hogy így volt-e, nem tudjuk biztosan, de a forradalom szemérmetlenségére és a márki kalandor voltára ez nagyon jellemző volna. Magyarországon állítólag Petőfi neje, Szendrey Júlia varrt ilyet először a férjének, aki bevallottan a franciaországi csatornaforradalom rajongója volt.
Nemzetünk hamis önképének bizonyítéka, hogy mindmáig tömegek tűznek kokárdát március 15-én – ráadásul legtöbben tudtukon kívül olasz szalagcsokrot használnak, mivel a legtöbb manapság forgalomban lévő kokárdán kívül van a piros sáv, a közepe pedig zöld. Márpedig heraldikailag a kokárdát épp fordítva, belülről kifelé olvassuk, tehát a magyar színekből összeállított kokárda belül piros kell legyen, s kívül kell húzódnia a zöld sávnak.
Legfőképpen pedig azért nem hordok kokárdát, mert március tizenötödike nem ünnep, főként nem a magyar nemzet ünnepe, hanem szomorú évforduló. A liberális republikanizmus első magyarországi forradalmának tragikus évfordulója.

I. Ferencz József király

Senkit ne tévesszenek meg a hangzatos nemzeti jelmondatok! A jogos magyar nemzeti törekvések kiteljesítéséhez nem volt szükség a pesti hőzöngésre, a helyes irányú változások már évtizedek óta folyamatban voltak. Ezek emblematikus képviselője gróf Széchenyi István volt.
Ezek sikeres végigvitelét éppen a jellemtelen, ifjú korában tolvajlással foglalkozó bajkeverő kalandor, Kossuth Lajos veszélyeztette, kinek felelőtlen ordítozása felbujtotta a még nála is szélsőségesebbeket, a magukat nagyképűen márciusi ifjaknak nevező néhány tucat hangoskodót. Ezek voltak azok, kik sistergő gyűlölettel viseltettek az Apostoli Magyar Királyság ellen, s tűzzel-vassal, vérontással akarták felforgatni a visszásságaival, hibáival is jól és biztonságosan működő ezeréves államberendezkedést. Legkevésbé sem titkolták, hogy történelmi előképük a franciaországi patkánylázadás. Az úgynevezett tizenkét pont végső összefoglalása a párizsi csatornaforradalom jelmondata: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” E demagóg mottó képtelen életellenességét nem szükséges különösebben ecsetelnem, legyen elég rámutatnom az egyenlőség és a szabadság közt fennálló nyilvánvaló ellentmondásra: miután a gyengébb képességű adottságai okán soha nem lehet egyenlő a magasabb kvalitásúval, az egyenlőséget törvényszerűen kizárólag erőszakkal lehet megvalósítani, logikusan a kiválóbb rovására. Ez pedig nem szabadság, hanem terror. S valóban, a terror minden ilyesféle forradalmi lázongás törvényszerű velejárója volt a történelem során. 1849-ben Madarász László, a forradalmi banda rendőrminisztere is be akarta vezetni a forradalmi terrort Saint-Just példája nyomán; hogy nem sikerült neki, s hogy egyáltalán Magyarországon a lázongás nem volt olyan véres, mint másutt, az csak a magyar géniusznak, a magyar népléleknek köszönhető, mely abban az időben sokkal bölcsebb volt önjelölt „megváltóinál”. Ez azonban legkevésbé sem menti föl a forradalmi bandát.
Ami a március tizenötödiki tizenkét pontot illeti, emellett sem mehetünk el szó nélkül.
Hiszen mit is követeltek a lázongók?
Elsőként sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését. Egy virtigli demokrata persze hevülten lelkesedik e kívánságért. Csakhogy ez nem a hivatottak szabadságát jelenti, hanem teljes anarchiát. E követelés melegágya az értéksemlegesség hazug, életellenes tanának s az ezredéves államrend lerombolásának. Legkésőbb 1918-ra ez bebizonyosodott. E követelés tehát gazemberség, ugyanakkor vajmi kevés köze van a nemzeti ügyhöz. Ez szimpla politikai ordítozás.
A forradalmárok Pesten székelő felelős minisztériumot (azaz kormányt) is követeltek. Ez rendben is van, csakhogy ehhez sem volt szükség forradalmi hangoskodásra, a pesti országgyűlés pedig jól hangzó, de üres jelmondat. Hiszen addig is volt magyar országgyűlés, csak épp az ország egy másik városában, Pozsonyban ülésezett.
Negyedik pont: törvény előtt egyenlőség polgári és vallási tekintetben. E jelmondat olvastán valamirevaló demokrata párás szemmel emeli tekinteték az Eskü-teret csúfító Petőfi-szoborra, anélkül, hogy végiggondolná, mily halálos veszedelem rejtőzik e pontban. Ez ugyanis nem jelent egyebet, mint a Magyarországon élő nagyszámú idegen nemzetiségű jobbágy politikai jogokkal való felruházását, s ezáltal a Szent Korona alattvaló-voltukban egyenrangú alattvalóiból önálló politikai entitássá változtatását, vagyis Magyarország etnikai alapú szétrobbantásának előkészítését. A vallási egyenlőség pedig a zsidó emancipáció megalapozása volt. Nyilvánvalóan nem szükséges ehhez többet hozzáfűznöm.
Ötödik pontban nemzeti őrsereget követeltek a márciusi hőbörgők. Ez a hazafiak szívét dobogtatja meg, csakhogy a királynak volt hadserege, éspedig többnemzetiségű. Manapság ilyen a svájci hadsereg. A saját magyar hadsereg követelése tehát nyílt szembeszállás volt a törvényes uralkodóval, megkérdőjelezése uralkodói jogainak, végső soron az ezredéves államrenddel való szembeszállás.
A közös teherviselés már Széchenyi reformprogramjában szerepelt, semmi újdonság nem volt hát benne. Helyessége ugyanakkor megkérdőjelezhető, hiszen ez politikai egyenlőséget is jelent, az pedig, mint a fentiekből nyilvánvaló, Magyarország szétverésének melegágya volt.
Ugyanilyen okból elvetendő az úrbéri viszonyok megszüntetése.
Nyolcadik pont: esküdtszék és képviselet egyenlőség alapján. A Tamás bátya kunyhóján és egyéb könnyes egalitáriánus ponyván nevelkedettek számára ez is magától értetődik, pedig valójában a királyi bíróságok ellen irányuló törekvésről van szó, a hatalmi ágak szétválasztásának demokratikus őrületéről, vagyis az államhatalom szétzilálásáról, megbénításáról.
A Nemzeti Bank létrehozásának gondolata végre támogatható pont. Csakhogy ez sem Petőfiék fejéből pattant ki, hanem része volt Széchenyi reformprogramjának.
Tizedik követelés: a katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. Nos, ebben már benne foglaltatik az alkotmány is, aminek léte önmagában elfogadhatatlan, amennyiben olyasféle írott alaptörvényként értelmezzük, mely kötelezi a királyt is, vagyis – logikusan – fölötte áll az uralkodónak. Ez totálisan ellentmond a Szent Korona tanának, mely szerint a legfőbb hatalom a Szent Korona, tehát a megkoronázott király. Ezen túlmenően tetszetős idealista felfogás, hogy a magyar bakák ne ontsák vérüket külföldön, az idegenek pedig menjenek haza, csakhogy ilyen sosem volt. Különösképp arcpirító azok részéről hivatkozni a 12 pontra, kik amúgy lelkes hívei hazánk NATO-tagságának és ekképp különböző idegen országokban teljesítendő küldetésekben való magyar részvételnek.
Tizenegyedik pont: a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak. Személyes meggyőződésem szerint párját ritkító arcátlanság az államrend vagy az uralkodó elleni üzelmekben bűnös felforgató elemek szabadon bocsátását követelni. Jól tudjuk, ki volt Táncsics Mihály, aki akkortájt a „politikai” foglyok emblematikus alakja volt: egy közveszélyes prekommunista elmebeteg. Ezt a Táncsicsot szabadították ki a márciusi hőzöngők, s tettüket a szabadság nagy diadalaként ünnepli az utókor.
Végül az utolsó pont: unió Erdéllyel. Ez elsőre megkérdőjelezhetetlennek tűnik itt a nemzeti oldalon, főképp Trianonnal a tudatunkban. Pedig ez sem jelentett egyebet, mint a sok millió román jobbágy beemelését a politikai nemzetbe, jogokkal való felruházásukat, nemzeti öntudatuk felpiszkálását. Sajnos tény, hogy Avram Iancu és matralócbandája nagyenyedi vérengzésének előzményeit keresve egyértelműen rátalálunk a 12 pontra.
Mindezeken túlmenően világosan kell látni, hogy a magyarországi 1848 az egész Európán keresztülsöprő forradalmi hullám szerves része volt, anélkül nem értelmezhető. Vagyis gyökerei az 1640-es Cromwell-féle királygyilkos polgári forradalomig nyúlnak vissza; ezek a felvilágosodásnak hazudott elsötétedés, deszakralizáció idején megerősödtek, hogy 1789-ben és utána a világ gyümölcséről ismerhesse meg a fát. A „termés” a guillotine-rendszer, majd a kommunizmus vérfürdője, a szerves társadalmak és hierarchiák szétverése, a színtelenné, szagtalanná, arctalanná taposott embermasszák végsőkig történő kizsigerelése, a minden korlátot áttört pénzkapitalista-emberjogista világrend. Vagyis Cromwell puritánjaitól Robespierre jakobinusain, Kossuth és Petőfi republikánusain, Jászi-Jakubovics Oszkár radikálisain, Trockij-Bronstein bolsevistáin és Daniel Cohn-Bendit 1968-as neobolsevistáin-anarchistáin keresztül egyenes út vezetett korunk emberjogista, „politikailag korrekt”, deviancia-dicsőítő dogmatizmusáig. Ez az út egyre erőteljesebb szívóhatású örvény, mely a halálba húz. S amikor a mai SZDSZ eszmei alapvetésében 1789-ben 1848-ban és 1918-ban jelöli meg történeti előképét, akkor nem tesz mást, mint arcátlanul nyíltan kiáltja világgá a destrukció programját.
Nos, ezért eszem ágában sincs március tizenötödikén, e szomorú évfordulón kokárdát tűzni.
Inkább elmegyek a Ferencz József sörözőbe, hogy egy korsó sörrel felköszöntve emlékezzek azokra, kik rendíthetetlenül hűek maradtak az uralkodóhoz az 1848-49-es felfordulás idején. Legyen áldott I. Ferencz József királyunk emléke!

Európa hőseinek emlékére: http://www.youtube.com/watch?v=dLo2MLNxV_s

A hősök a keresztény Európát védelmezték a bolsevizmus ellen