Harcos a cinóberösvényen

Egyrészt azért, mert nem vagyok hajlandó olyan jelképet viselni, mely a párizsi patkánylázadás idején terjedt el. A trikolor rózsába fűzése, illetve szalagcsokorrá (cocarde-dá) alakítása ugyanis 1789-ben a Bastille „ostromát” követően vált szokássá. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át La Fayette márki. Hogy így volt-e, nem tudjuk biztosan, de a forradalom szemérmetlenségére és a márki kalandor voltára ez nagyon jellemző volna. Magyarországon állítólag Petőfi neje, Szendrey Júlia varrt ilyet először a férjének, aki bevallottan a franciaországi csatornaforradalom rajongója volt.
Nemzetünk hamis önképének bizonyítéka, hogy mindmáig tömegek tűznek kokárdát március 15-én – ráadásul legtöbben tudtukon kívül olasz szalagcsokrot használnak, mivel a legtöbb manapság forgalomban lévő kokárdán kívül van a piros sáv, a közepe pedig zöld. Márpedig heraldikailag a kokárdát épp fordítva, belülről kifelé olvassuk, tehát a magyar színekből összeállított kokárda belül piros kell legyen, s kívül kell húzódnia a zöld sávnak.
Legfőképpen pedig azért nem hordok kokárdát, mert március tizenötödike nem ünnep, főként nem a magyar nemzet ünnepe, hanem szomorú évforduló. A liberális republikanizmus első magyarországi forradalmának tragikus évfordulója.

I. Ferencz József király

Senkit ne tévesszenek meg a hangzatos nemzeti jelmondatok! A jogos magyar nemzeti törekvések kiteljesítéséhez nem volt szükség a pesti hőzöngésre, a helyes irányú változások már évtizedek óta folyamatban voltak. Ezek emblematikus képviselője gróf Széchenyi István volt.
Ezek sikeres végigvitelét éppen a jellemtelen, ifjú korában tolvajlással foglalkozó bajkeverő kalandor, Kossuth Lajos veszélyeztette, kinek felelőtlen ordítozása felbujtotta a még nála is szélsőségesebbeket, a magukat nagyképűen márciusi ifjaknak nevező néhány tucat hangoskodót. Ezek voltak azok, kik sistergő gyűlölettel viseltettek az Apostoli Magyar Királyság ellen, s tűzzel-vassal, vérontással akarták felforgatni a visszásságaival, hibáival is jól és biztonságosan működő ezeréves államberendezkedést. Legkevésbé sem titkolták, hogy történelmi előképük a franciaországi patkánylázadás. Az úgynevezett tizenkét pont végső összefoglalása a párizsi csatornaforradalom jelmondata: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” E demagóg mottó képtelen életellenességét nem szükséges különösebben ecsetelnem, legyen elég rámutatnom az egyenlőség és a szabadság közt fennálló nyilvánvaló ellentmondásra: miután a gyengébb képességű adottságai okán soha nem lehet egyenlő a magasabb kvalitásúval, az egyenlőséget törvényszerűen kizárólag erőszakkal lehet megvalósítani, logikusan a kiválóbb rovására. Ez pedig nem szabadság, hanem terror. S valóban, a terror minden ilyesféle forradalmi lázongás törvényszerű velejárója volt a történelem során. 1849-ben Madarász László, a forradalmi banda rendőrminisztere is be akarta vezetni a forradalmi terrort Saint-Just példája nyomán; hogy nem sikerült neki, s hogy egyáltalán Magyarországon a lázongás nem volt olyan véres, mint másutt, az csak a magyar géniusznak, a magyar népléleknek köszönhető, mely abban az időben sokkal bölcsebb volt önjelölt „megváltóinál”. Ez azonban legkevésbé sem menti föl a forradalmi bandát.
Ami a március tizenötödiki tizenkét pontot illeti, emellett sem mehetünk el szó nélkül.
Hiszen mit is követeltek a lázongók?
Elsőként sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését. Egy virtigli demokrata persze hevülten lelkesedik e kívánságért. Csakhogy ez nem a hivatottak szabadságát jelenti, hanem teljes anarchiát. E követelés melegágya az értéksemlegesség hazug, életellenes tanának s az ezredéves államrend lerombolásának. Legkésőbb 1918-ra ez bebizonyosodott. E követelés tehát gazemberség, ugyanakkor vajmi kevés köze van a nemzeti ügyhöz. Ez szimpla politikai ordítozás.
A forradalmárok Pesten székelő felelős minisztériumot (azaz kormányt) is követeltek. Ez rendben is van, csakhogy ehhez sem volt szükség forradalmi hangoskodásra, a pesti országgyűlés pedig jól hangzó, de üres jelmondat. Hiszen addig is volt magyar országgyűlés, csak épp az ország egy másik városában, Pozsonyban ülésezett.
Negyedik pont: törvény előtt egyenlőség polgári és vallási tekintetben. E jelmondat olvastán valamirevaló demokrata párás szemmel emeli tekinteték az Eskü-teret csúfító Petőfi-szoborra, anélkül, hogy végiggondolná, mily halálos veszedelem rejtőzik e pontban. Ez ugyanis nem jelent egyebet, mint a Magyarországon élő nagyszámú idegen nemzetiségű jobbágy politikai jogokkal való felruházását, s ezáltal a Szent Korona alattvaló-voltukban egyenrangú alattvalóiból önálló politikai entitássá változtatását, vagyis Magyarország etnikai alapú szétrobbantásának előkészítését. A vallási egyenlőség pedig a zsidó emancipáció megalapozása volt. Nyilvánvalóan nem szükséges ehhez többet hozzáfűznöm.
Ötödik pontban nemzeti őrsereget követeltek a márciusi hőbörgők. Ez a hazafiak szívét dobogtatja meg, csakhogy a királynak volt hadserege, éspedig többnemzetiségű. Manapság ilyen a svájci hadsereg. A saját magyar hadsereg követelése tehát nyílt szembeszállás volt a törvényes uralkodóval, megkérdőjelezése uralkodói jogainak, végső soron az ezredéves államrenddel való szembeszállás.
A közös teherviselés már Széchenyi reformprogramjában szerepelt, semmi újdonság nem volt hát benne. Helyessége ugyanakkor megkérdőjelezhető, hiszen ez politikai egyenlőséget is jelent, az pedig, mint a fentiekből nyilvánvaló, Magyarország szétverésének melegágya volt.
Ugyanilyen okból elvetendő az úrbéri viszonyok megszüntetése.
Nyolcadik pont: esküdtszék és képviselet egyenlőség alapján. A Tamás bátya kunyhóján és egyéb könnyes egalitáriánus ponyván nevelkedettek számára ez is magától értetődik, pedig valójában a királyi bíróságok ellen irányuló törekvésről van szó, a hatalmi ágak szétválasztásának demokratikus őrületéről, vagyis az államhatalom szétzilálásáról, megbénításáról.
A Nemzeti Bank létrehozásának gondolata végre támogatható pont. Csakhogy ez sem Petőfiék fejéből pattant ki, hanem része volt Széchenyi reformprogramjának.
Tizedik követelés: a katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. Nos, ebben már benne foglaltatik az alkotmány is, aminek léte önmagában elfogadhatatlan, amennyiben olyasféle írott alaptörvényként értelmezzük, mely kötelezi a királyt is, vagyis – logikusan – fölötte áll az uralkodónak. Ez totálisan ellentmond a Szent Korona tanának, mely szerint a legfőbb hatalom a Szent Korona, tehát a megkoronázott király. Ezen túlmenően tetszetős idealista felfogás, hogy a magyar bakák ne ontsák vérüket külföldön, az idegenek pedig menjenek haza, csakhogy ilyen sosem volt. Különösképp arcpirító azok részéről hivatkozni a 12 pontra, kik amúgy lelkes hívei hazánk NATO-tagságának és ekképp különböző idegen országokban teljesítendő küldetésekben való magyar részvételnek.
Tizenegyedik pont: a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak. Személyes meggyőződésem szerint párját ritkító arcátlanság az államrend vagy az uralkodó elleni üzelmekben bűnös felforgató elemek szabadon bocsátását követelni. Jól tudjuk, ki volt Táncsics Mihály, aki akkortájt a „politikai” foglyok emblematikus alakja volt: egy közveszélyes prekommunista elmebeteg. Ezt a Táncsicsot szabadították ki a márciusi hőzöngők, s tettüket a szabadság nagy diadalaként ünnepli az utókor.
Végül az utolsó pont: unió Erdéllyel. Ez elsőre megkérdőjelezhetetlennek tűnik itt a nemzeti oldalon, főképp Trianonnal a tudatunkban. Pedig ez sem jelentett egyebet, mint a sok millió román jobbágy beemelését a politikai nemzetbe, jogokkal való felruházásukat, nemzeti öntudatuk felpiszkálását. Sajnos tény, hogy Avram Iancu és matralócbandája nagyenyedi vérengzésének előzményeit keresve egyértelműen rátalálunk a 12 pontra.
Mindezeken túlmenően világosan kell látni, hogy a magyarországi 1848 az egész Európán keresztülsöprő forradalmi hullám szerves része volt, anélkül nem értelmezhető. Vagyis gyökerei az 1640-es Cromwell-féle királygyilkos polgári forradalomig nyúlnak vissza; ezek a felvilágosodásnak hazudott elsötétedés, deszakralizáció idején megerősödtek, hogy 1789-ben és utána a világ gyümölcséről ismerhesse meg a fát. A „termés” a guillotine-rendszer, majd a kommunizmus vérfürdője, a szerves társadalmak és hierarchiák szétverése, a színtelenné, szagtalanná, arctalanná taposott embermasszák végsőkig történő kizsigerelése, a minden korlátot áttört pénzkapitalista-emberjogista világrend. Vagyis Cromwell puritánjaitól Robespierre jakobinusain, Kossuth és Petőfi republikánusain, Jászi-Jakubovics Oszkár radikálisain, Trockij-Bronstein bolsevistáin és Daniel Cohn-Bendit 1968-as neobolsevistáin-anarchistáin keresztül egyenes út vezetett korunk emberjogista, „politikailag korrekt”, deviancia-dicsőítő dogmatizmusáig. Ez az út egyre erőteljesebb szívóhatású örvény, mely a halálba húz. S amikor a mai SZDSZ eszmei alapvetésében 1789-ben 1848-ban és 1918-ban jelöli meg történeti előképét, akkor nem tesz mást, mint arcátlanul nyíltan kiáltja világgá a destrukció programját.
Nos, ezért eszem ágában sincs március tizenötödikén, e szomorú évfordulón kokárdát tűzni.
Inkább elmegyek a Ferencz József sörözőbe, hogy egy korsó sörrel felköszöntve emlékezzek azokra, kik rendíthetetlenül hűek maradtak az uralkodóhoz az 1848-49-es felfordulás idején. Legyen áldott I. Ferencz József királyunk emléke!