Harcos a cinóberösvényen

Érdekfeszítő beszélgetést hallottam ma kedvenc adómon, a Katolikus Rádióban. A Nyugat című, mesterségesen „minden idők legnagyobbjává” fújt irodalmi folyóiratról csordogált a csevely. Az iskolákban sajnálatos módon megkérdőjelezhetetlen igazodási pontként tanított lap 1908-ban indult, evégből került terítékre.
Félreértés ne essék, a Nyugat saját korában meghatározó irodalmi-közéleti folyóirat volt, így helye van a magyar kultúrtörténetben, s illő, hogy emlékezzünk rá. Ám a mögötte-körötte sertepertélők jórészt faji ösztöneiktől vezéreltetve egészségtelen mértékben eltúlozzák jelentőségét, miközben más szépirodalmi-politikai folyóiratokról szót sem ejtenek. E körök úgy tesznek, mintha a magyar kultúrtörténet időszámítása a Nyugattal kezdődött volna, s Kéri-Krammer Pál, Veigelsberg Hugó (Ignotus), Lukács-Löwinger György (igen, az 1919-es kommunista népbiztosról, „jeles bölcselőről”, számos SZDSZ-alapító „szellemi” atyjáról van szó) vagy a pénzen vásárolt báróságával kérkedő Hatvany-Deutsch Lajos volna az egyetlen iránytű. Holott eképp tájékozódva leginkább zátonyra futhatunk. Tény ugyanis, hogy a Nyugat szellemi alapállása a nemzetellenes liberális, szocialista, kommunista aknamunka volt. E küldetés jegyében közölték előszeretettel például szegény Ady Endre öngyűlölő verseit, melyekben a magát lángolva elégető költő eszelős dühvel támadta hazáját, nemzetét. Nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy magunk előtt lássuk az idegen vonású szerkesztők gúnyos félmosolyát, miközben egy tévelygő magyarral ütik a magyart.
Mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes lapszámot csurig töltöttek destruktív irodalommal. Ó, nem. Ennél sokkal kifinomultabb módszerekkel dolgoztak. A mérget inkább az újdonság erejével ható magyar lírikusok alkotásai közé csempészték be, miként suta, tehetségtelen sajátjaikat is a magyar géniusz segítségével igyekeztek rátukmálni az irodalomra fogékony közönségre. Kosztolányi, Babits, Móricz, Szabó Dezső, sőt, még Erdélyi József is megjelenhetett a Nyugatban, hogy szárnyaló tehetségük által eladható legyen az értéktelen termék, illetve a bomlasztó gondolat. Így történhetett meg olyas abszurditás, hogy Babits tündöklése mellett a teljességgel jelentéktelen Reichardt Piroska ügyetlen fogalmazványai is helyet kaptak, természetesen „új és erőteljes szépirodalomként” tálalva. Körítésképpen pedig beszerkesztették Lukács-Löwinger marxizmusról összehordott lapos lelkendezéseit.

Szemtelenül nyílt valóságábrázolás egy prágai zsinagóga előtt

A Nyugat utóélete a közéletet teljes mértékben mérgező zsidó-liberális uralom következtében meglehetősen egyszólamú, az elfogulatlan, netán kritikai hangok kiátkoztatnak. Ám a folyóirat korában még szót kaptak a bírálók is. Jeles irodalomtörténészünk, Horváth János már 1912-ben megírta A Nyugat magyartalanságairól című kitűnő esszéjét, melyben cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a zsidó-liberális lap a feltűnősködésig menő sznob újdondászkodás hajszolása közben, vagy épp azzal logikus összefüggésben kerékbe töri a magyar nyelvet. A tekintélyes ítész idézetek tömkelegének gondos elemzésével bizonyította, hogy a Nyugat tele van erőltetett szócsinálmányokkal, a percnyi divathoz igazodó stilisztikai keresettséggel, igen sok mondatszerkezet pedig fittyet hány a magyar nyelv szerkezetére. Horváth azt is világosan látta, hogy a Nyugatra jellemző a pökhendi nemzetköziség, a magyar történelem és kultúra fintorgó lekicsinylése, becsmérlése. Érdemes eszünkbe vésni Horváth János ezen igazságát: „…többé ne tévesszen meg bennünket a nagy csatazörej; tudjuk meg, hogy ott nem mindig s nem okvetlenül egy irodalmi iskola zörög, hanem a választójogos radikális politikai pártnak egy irodalmi oroszlánbőrbe bújtatott újságíró fiókja.” Bizony, a mérget igyekeztek színes cukormázba csomagolva adagolni a gyanútlan magyarságnak. Sajnálatos módon azt is meg kell állapítsuk, hogy meglehetős sikerrel tették ezt.
Legfőbb baj, hogy a Nyugatot ráadásul kanonizálta az uralomra jutott zsidó-liberális hatalom, s így az iskolákban e lapon kívül egyetlen szót sem ejtenek a legkülönbözőbb korok legkülönfélébb irodalmi-közéleti folyóiratairól. Pedig mióta a 18. században szárba szökkentek a hírlapok s egyáltalán a sajtó, Magyarország is bővelkedett jeles, nemes, erényes kiadványokban. Mindet fölemlíteni nincs hely, legyen elég itt csak néhány nagyszerű, önnön korában nagy hatású lap. Így a Batsányi János és Baróti Szabó Dávid szerkesztésében megjelent Kassai Magyar Museum, Kármán József Urániája, Döbrentei Gábor Erdélyi Muzéum című folyóirata, gróf Dessewffy József Felső Magyar Országi Minerva elnevezésű kiadványa, a Kölcsey és Vörösmarty nevével fémjelzett Élet és Literatúra (melyet meggyaláz dicstelenné fajzott korunk hasonló nevű szélsőségesen magyarellenes nyomdaterméke), Bajza József Kritikai Lapok, illetve Athenaeum című folyóiratai, Mátray Sándor Regélője, Csató Pál Rajzolatok elnevezésű hírlapja, s ki ne felejtsük Vahot Imre Regélő Pesti Divatlapját, Petrichevich Horváth Lázár Honderűjét, Henszlmann Imre Magyar Szépirodalmi Szemléjét vagy Gyulai Pál Szépirodalmi Lapok című tekintélyes periodikáját. A teljesség igénye nélküli válogatott sornak azonban ezzel még nincs vége, hiszen téved, aki úgy véli, a Nyugatnak a maga idejében nem volt vetélytársa. Herczeg Ferenc legendás Új Idők című családi-társasági-művészeti lapja, illetve Tormay Cécile Napkeletje teljes mértékben ellensúlyozták a Nyugat destrukcióját, s korukban igen magas példányszámot értek el, lekörözve a Nyugatot.
Kedves idetévedt olvasó, e bejegyzést böngészve elgondolkodtál azon, vajon miként lehetséges, hogy a felsorolt kiadványokról mit sem tudsz, miözben irodalomtörténetünk és közoktatásunk a Nyugatról dicshimnuszokat zeng? Ha igen, jó nyomon jársz.
A százesztendős lapot persze semmiképp sem szabad elfelejteni, annál inkább, hiszen helyes számon tartani, kik mely fegyverekkel rontottak a magyarságra, a nemzeti azonosságtudatra és büszkeségre. Igen, a Nyugatra is emlékezni kell, hogy fölismerjük korunk hasonszőrű szellemi kútmérgezéseit. Ugyanakkor feltétlenül rögzítsük, hogy a Nyugat egyáltalán nem számított a „szépirodalom egyedüli zászlóshajójának”, miként ezt a faji propaganda sugallja. Épp ellenkezőleg: az alapvetően romboló hatású folyóirat mellett valódi irodalmi igényességű, színvonalas, erkölcsileg is helytálló keresztény folyóiratok működtek egy egészségesebb korban.