Harcos a cinóberösvényen

Február 9-én 14 órakor emlékezik a hősökre a Hazáért Egység Mozgalom a Becsület Napján. Az ünnepélyes rendezvény helyszíne egyelőre nem publikus, a www.dayofhonour.hu honlapon egy nappal korábban közzéteszik a szervezők.
A Becsület Napjával, pontosabban az 1944-45-ös magyarországi eseményekkel kapcsolatban néhány súlyos pontatlanságot, téveszmét, hamisságot szükséges tisztázni.
A Kárpát-medencéért, a magyarság megmaradásáért folyó élethalálharc egyik legfontosabb és leginkább elhanyagolt terepe a szimbolika küzdőtere. Az ellenség tisztában van ezzel, sokkal inkább, mint az úgynevezett nemzeti oldal. Ezért fordulhat elő, hogy még magukat jobboldaliaknak nevező személyek is képesek pozitív történelmi eseménynek tekinteni a világcionizmus két változata, a liberális-kapitalista materializmus és a bolsevista materializmus erőinek a nagy európai polgárháború második felvonásában aratott győzelmét, s ez az önsorsrontó vakság az oka, hogy a Horthy-féle „kiugrási” (valójában árulási) kísérlet sikertelenségén keseregnek ezek az úgynevezett jobboldaliak, a harc folytatását, Budapest hősies védelmét és a kitörést pedig fölösleges véráldozatnak vélik. A valódi jobboldaliaknak, akik egyszerre tántoríthatatlan hazafiak és hűséges európaiak, kötelességük személyes példamutatással is fölvenni a harcot e tudathasadásos állapottal, ezért erkölcsi parancs, hogy illő tisztelettel emlékezzünk a magyar főváros és Európa hőseire a Becsület Napján.
Sajnálatos módon jelentős népszerűségnek örvend még úgynevezett nemzeti körökben is az a téves rögeszme, hogy a magyar diplomácia milyen nagyszerűen lavírozott „két pogány közt” a második világháború, vagyis a nagy európai polgárháború második felvonása idején, s e rögeszméből következik mindjárt azon agyrém is, mely szerint vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérlete helyes cselekedet volt, míg megakadályozása bűnnek minősül a tévelygő kvázi-jobboldaliak szemében.
E szemlélet teljességgel tarthatatlan. Nem beszélhetünk „két pogány közti” helyzetről, hiszen Németország nem veszélyeztette Magyarországot. A Harmadik Birodalom nem ellenségünk, hanem szövetségesünk volt. Az adott politikai helyzetben egyetlen „pogányról”, a Szovjetunió és szövetségesei által megjelenített erőről beszélhetünk.
Ebből következően - Horthy egyéb történeti érdemeit elismerve – egyértelműen ki kell mondani, hogy a „kiugrási” szándék valójában árulási kísérlet volt. A magyar államvezetés 1944 őszén nem a háborúból akart kiszállni, nem a fegyveres harcot akarta beszüntetni, hanem át akarta állítani a magyar csapatokat a bolsevista Szovjetunió oldalára, szövetségesünk ellen fordítva fegyvereinket. E lépés nem csupán erkölcsileg minősíthetetlen, de a hatályos magyar közjog durva felrúgását is jelentette, hiszen a kormányzó csak az Országgyűlés két házának hozzájárulásával tehetett volna ilyesmit. Tudta ezt jól Horthy, az őt manipuláló, fülébe sugdosó, angolszász orientáltságú kamarilla pedig még jobban, mégis belevitték bele az agg, megrendült kormányzót az őrült, öngyilkos puccskísérletbe, annak ellenére, hogy a három legfőbb háborús bűnös, Sztalin, Roosevelt és Churchill már az 1943-as teheráni konferencián elhatározta Közép-, Kelet- és Délekelet-Európa bolsevista igába hajtását. Ettől kezdve a morális megfontolásoktól függetlenül, pusztán pragmatikus szempontból is értelmetlenné, sőt végzetessé vált a Kállay Miklós nevével fémjelzett, a hazai történelemoktatásban gyalázatos módon ügyes és ravasz taktikázásnak beállított hintapolitika, amely valójában nem volt más, mint gerinctelen sunnyogás. A „sikeres” hintapolitika következményeként természetesen nem sikerült elnyerni az ellenség, jelesül Nagy-Britannia oly erősen áhított kegyeit, de sikerült megingatni a szövetséges Németország bizalmát. Ennek következménye volt az 1944. március 19-i bevonulás. A kétszínű politika azonban még ezután sem szűnt meg, sőt, elvezetett 1944. október 15-ig, a szégyenteljes árulási kísérletig. Ezen az úton azonban az antibolsevista szellemben nevelt hadsereg és a nemzet nem követte a megrendült és elbizonytalanodott Horthyt és a rá egyre nagyobb befolyást gyakorló, a Szovjethez való átállást szorgalmazó kamarillát, hanem tovább harcolt, tudva, hogy Magyarország egyetlen esélye, ha sikerül feltartani a bolsevista hordákat, bízva a csodában, hogy sikerül időt nyerni, s így esetleg mégis a kisebb rosszat jelentő angolszászok érnek ide előbb. Mert a Szovjet ellen ténylegesen nem harcoló és semleges Bulgária példája bebizonyította, hogy a köpönyegforgatás jutalma gyilkolás, zabrálás, megszállás. A boslevizmus nem volt hálás.
A közszájon forgó rögeszmék szerint 1944. október 15-én nyilas puccs történt, s Horthyt fia elrablásával zsarolták, hogy miniszterelnökké nevezze ki Szálasi Ferencet, a hungaristák vezérét. Ez tévedés. A puccsot a kormányzó kísérelte meg, hiszen háború és béke dolgában törvény szerint kizárólag az országgyűlés hozzájárulásával dönthetett. Az államfő azonban titokban készítette elő a Szovjet oldalára történő átállást. A machinációkban részt vett Miklós fia is, aki a kommunista Tito ügynökeivel készült találkozni az árulás kivitelezése érdekében. Őt ezért Otto Skorzeny SS-Hauptsurmführer különleges csoportja élén őrizetbe vette. Ez természetesen nem emberrablás volt, hanem egy áruló ártalmatlanná tétele. Horthy ezután, látva, hogy a fegyveres erők nem követik őt a szégyenteljes úton, szorongatott helyzetében végül visszatért a törvényességhez, és kinevezte miniszterelnöknek Szálasi Ferencet. Ezután nyilaskeresztes dominanciájú koalíciós kormány alakult, melyben részt vettek a Magyar Megújulás Pártja és a korábbi kormánypárt, a Magyar Élet Pártja politikusai is. A nemzet java nem azért engedelmeskedett az országgyűlés által államfői jogokkal is felruházott s így nemzetvezetővé választott Szálasinak, mert a hungarizmusért lelkesedett, hanem azért, mert ő és többpárti kormányának tagjai voltak, akik a nemzet érdekében vállalták a lehetetlent. A baloldali ihletésű történetírás pimasz kettős mércéjére jellemző, hogy az 1919-es magyar Vörös Hadsereg esetében nem kérdőjelezik meg az önkéntesek és a sorozottak hazafias elkötelezettségét, s nem kötik össze honvédő harcukat a kommün ideológiájával, míg az 1944. október 15. után tovább harcoló honvédeket és más fegyveres hazafiakat válogatás nélkül lenyilasozzák, holott ez egyszerűen történelmi hazugság.
Az 1944. október 15. után történtek hőskölteménybe illenek. Budapest védői méltó utódai voltak a Drégelyt oltalmazó Szondi Györgynek vagy a szigetvári várból kitörő Zrínyi Miklósnak. Magyarország, mint a történelem során annyiszor, ismét Európa védőbástyája volt, s hogy a bolsevista ármádia nem valahol a párizsi Champs-Elysée-n állt meg, az kizárólag a végsőkig kitartó és küzdő magyarságnak köszönhető. Budapest ostroma egyben a civilizált, keresztény Európa ostormát jelentette, s a hősies védősereg az öreg földrész évezredes civilizációját óvta utolsó csepp véréig, a lehetőségek legvégső határáig.
Az ostromgyűrű 1944 Szentestéjén zárult be a főváros körül. Fájdalmas jelkép, hogy a Fény urának születése egyben a magyar apokalipszis kezdetét is jelentette. A végső küzdelem megindulásakor a vörösök 177 ezer fős hordával törtek Európa ellen, vérszomjas gyűlölettel vetetve magukat a küzdelembe, hiszen Sztalin parancsa értelmében a magyar fővárost már november 7-én be kellett volna venniük, menetből. A magyar vitézség azonban megszégyenítette a bolsevik ármádiát, melynek oldalán román alakulatok is harcoltak.
Budapest német-magyar védőserege körülbelül 80 ezer főt számlált, ők nagyobbrészt a német Wehrmacht és a Magyar Királyi Honvédség katonái voltak, de mintegy 19 ezer főnyi, oroszokat, ukránokat és szlovák műszaki alakulatokat is magába foglaló Waffen-SS-erő, valamint az 1. SS-rendőrezred és a 12. SS-rendőr-páncélgépkocsiszázad hozzávetőlegesen nyolcszáz fegyverese is helytállt Budapest és Európa védelmében. Ezen kívül körülbelül 6000 főt tettek ki a különböző magyar rendőr harccsoportok, 1500-an pedig a hungarista harccsoportok tagjai voltak, ők elhanyagolható harcértéket képviseltek. Annál hasznosabbnak bizonyultak a riadózászlóaljak és a rohamzászlóaljak, melyek tulajdonképpen az egykori Rongyos Gárda gerilla-harcmodorát követve mértek súlyos csapásokat az ellenségre. A hasonlatosság nem véletlen, hiszen sokan e rohamzászlóaljak tagjai közül korábban a nyugat-magyarrszági, felvidéki vagy kárpátaljai Rongyos-akciókban harcoltak, mint például báró tótprónai és blatnicai Prónay Pál vagy Vannay László.
Az ostromlott Budapest-erőd főparancsnoka német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy Iván vezérezredes volt. Hindyt a főváros vörös megszállásakor a bolsevisták elfogták, majd kihallgatása után szabadon engedték, mivel még ők sem tudták megvádolni semmivel. Jellemző makulátlan becsületére, hogy még a brit Carlile Aymler Macartney professzor, az Október tizenötödike című monumentális munka szerzője is az ő emlékének ajánlotta könyvét. Hindyt ugyanis általa soha el nem követett „háborús bűnökért” az 1945-öt követő purim során a „népbíróság” meggyilkoltatta. Annak ellenére, hogy a vezérezredes üldözött zsidókat bújtatott, amikor a polgári közigazgatását vesztett, ostromlott Budapesten egyes nyilas fegyveresek túlkapásokat, kegyetlenkedéseket követtek el velük szemben.
Budapest védői emberfeletti küzdelemben, szívósan ellenálltak a bolsevistáknak. A fővárost hét hétig nem tudta bevenni a Vörös Hadsereg, csak a déli összekötő vasútvonal budai töltését öt hétig tartották a védők. Pedig nem volt könnyű dolguk, a szemből támadó ellenség mellett ugyanis a belső ellenséggel, az árulókkal is meg kellett küzdeniük. Elenyésző létszámban ugyan, de voltak, akik a Szovjetet segítették, kémkedtek, terrorcselekményeket követtek el a védők ellen. A kommunista terrorcsoportok, például a Gömbös Gyula miniszterelnök szobrát felrobbantó Marót-csoport vagy a Weinberger Dezső által vezetett Szír-csoport mellett szólni kell az úgynevezett Budai Önkéntes Ezredről, amelynek ma emléktáblája áll a Vérmezőn és a Déli Pályaudvar kerengőjében is. Ugyancsak az ellenség oldalán, hazája ellenében ügyködött a dr. Csohány Endre által vezetett Görgey-zászlóalj, valamint a tevékenységéhez illő nevű Táncsics-zászlóalj, amelynek tagja volt Göncz Árpád is. Az egykori köztársasági elnök 1944. december 27-én részt vett Rákoshegyen egy Budapestet védő magyar egység lefegyverzésében. Hazaáruló pályafutása tehát már ekkor elkezdődött.
Az utókor okulására érdemes felidézni vitéz Szendi József csendőr őrmester Csendőrsors című művét. Ebben a Nemzeti Számonkérő Szék egykori karhatalmi századában szolgált Szendi egyebek mellett ezt írja: „Eleinte nem sok dolgunk akadt a lefogások terén, és szolgálatunk csaknem kizárólag őrségadásra korlátozódott, de ahogy a napok múltak, úgy szaporodott a busszal való kirándulásunk is. Sőt, ahogy a szovjet csapatok közlekedtek a főváros irányába, munkánk megszaporodott, és alig volt nap, hogy valahol lefogásokat ne kellett volna végezni. Az úgynevezett Békepárt vezetőségét Bajcsy-Zsilinszky Endrével az élén, Tartsay századost és társait, Kővágó József honv.szds-t stb. Nem kevésbé a munkaszolgálatból megszökött zsidók elfogását, akik a Hungarista Párt hamisított igazolványaival követtek el gyilkosságokat, főleg a Hungarista Párt tagjai ellen. Dálnoki Miklós Bélának és Faragho Gábornak, a csendőrség volt felügyelőjének az oroszokhoz való átállása után a propagandának bedőlt néhány honvédtiszt hazaellenes működését rövid időn belül sikerült felszámolni, és a Margit körúti fogházba helyezni őket.” Bizony, a Debrecenben senki által meg nem választott, ki nem nevezett „ideiglenes nemzeti kormány”, vagyis a Szovjet zsoldjában álló bábkormány élén álló Dálnoki Miklós Béla nem dicső hazafi, ahogy sajnos időnként úgynevezett jobboldali körökből is hallani lehet, hanem gyalázatos hazaáruló, muszkavezető volt.
A hősies küzdelem kimenetele az idő múlásával és a Führer által beígért felmentő sereg elakadásával egyre kilátástalanabbá vált, s végül már csak a budai Vár és közvetlen környezete - a Vérmező, a Tabán, a Naphegy és a Víziváros egy része - maradt a védők kezén. Természetesen az élelmezés és a hadianyag-ellátás is egyre rosszabbá vált. Ekkor Pfeffer-Wildenbruch elhatározta, hogy megkísérlik a lehetetlent, és északnyugat felé kitörnek az ostromgyűrűből. Jellemző a borzasztó állapotokra, ugyanakkor a hősies szemléletre, hogy volt olyan magyar honvéd, aki egyetlen pisztollyal és a tárba való hat darab tölténnyel kísérelte meg a kitörést.
1945. február 11-én este próbálta meg a Várban rekedt mintegy húszezer védő áttörni a bolsevista ostromgyűrűt. A szovjet jelzőrakéták által teremtett nappali világosságban azonban kiváló célpontot nyújtottak a bolsevistáknak, akik a Margit körúton húzódó frontvonalról heves tűzfüggönnyel fogadták a kitörőket. Apokaliptikus vérfürdő vette kezdetét, s végül csak néhány száz védőnek sikerült átjutni a Zsámbék térségében állomásozó saját alakulatokhoz. A halottakat, a sebesülteket számolni sem lehetett. Rengetegen kerültek fogságba, miután a kitörők második hulláma már a Széna térre sem tudott lejutni az irtózatos ellenséges tűzben. Nekik a Várban kellett letenni a fegyvereket, s úgy bevárni a bolsevisták bevonulását. Jellemző a védők parancsnokainak erkölcsi emelkedettségére, hogy még a megelevenedett pokol kellős közepén is igyekeztek védelmezni a civil lakosságot, ezért megparancsolták a katonáknak, hogy az ellenséges csapatokat az utcán kell megvárni, tilos bemenni az óvóhelyekre, hogy a fegyvertelen polgárok ne kerüljenek veszélybe. Sajnos azonban a vörös horda így is tengernyi civilt és sebesültet mészárolt le, nők tízezreit erőszakolták és ölték meg.
A főváros hősies védelme és a kitörés azonban mégsem volt értelmetlen. Budapest és Európa hősei a becsületes és a becstelen halál között választhattak, s a tisztességes helytállás mellett döntöttek. A materializmus fogalmi koordináta-rendszerében persze ez értelmetlenségnek, őrültségnek tűnik, de e sátáni világrend törvényszerű bukásával eljön majd az idő, amikor a világ fejet hajt azok előtt, akiknek volt hitük a végsőkig kitartani.
Oswald Spengler, a neves német esszéista e lelkiségről így ír: „E korba születtünk, és bátran kell a számunkra elrendelt utat végigjárni, más választásunk nincsen. Reménység és menekülés nélkül kitartani az elveszett poszton: ez a kötelességünk. Kitartani, mint a római katona, kinek csontjait ott találták Pompeji kapuja előtt, aki meghalt, mert a Vezúv kitörésekor elfelejtették felváltani. Ez az igazi nagyság, ez az igazi race! A becsületes halál az egyetlen, amit az embertől nem lehet elvenni.”