Harcos a cinóberösvényen

Június negyedike a magyar történelem legsötétebb napja. Ezerkilencszázhúszban ezen a napon vette kezdetét Trianon.
Kezdetét vette - mert Trianon többet jelent egyetlen gyalázatos történelmi eseménynél. Ebben a könyörtelen szóban összesűrűsödik a huszadik századi nemzetpusztulás: benne van két vesztett világháború, országunk kétharmadának és magyar testvéreink millióinak elszakítása, hazafiak százezreinek lemészárlása, benne vannak a kitántorgók, benne van az 1956-os tündöklés és a leveretés, benne van az akasztófák csendje, az elhallgattatás és a térdre kényszerítettség, és benne vannak az alkoholizmusba, neurózisba, testi-lelki nyavalyákba, öngyilkosságba hajszolt “kipányvázott lelkek.”
A kiszorulás a magyar élettérből.
Harminc évvel ezelőtt a baljóslatú június negyedikén a Színészkirály, Latinovits Zoltán Balatonszemesen kiugrott a robogó vonatból, és szörnyethalt.
Véletlen-e, hogy éppen ezen a napon, és éppen a József Attilá-s Szárszóhoz közel történt a tragédia, vagy ez az ösztönös zseni halálának helyével és idejével figyelmeztetni akart minket ömgagunk pusztulására?
Latinovits azok közé a végzetes tehetségű, mélységeket és magaslatokat hősies méltósággal bejáró magyarok közé tartozott, akiket halálba, önpusztításba üldöztek az irigyek, a tehetségtelenek, az aljasok. Ha elég sok féreg rágja elég sokáig, a legrendíthetetlenebb tölgy is kidől. Az emberi lélek, különösen a zseni-lélek pedig mindennél sérülékenyebb.
Az ígérgetések, a hitegetések, a furkálások, az akadályozások, a meg nem értés, a nagyságtól való félelem pusztította el a Színészkirályt éppúgy, mint József Attilát, Sértő Kálmánt, Soós Imrét, az üstökös Huszárik Zoltánt, Bódy Gábort vagy a gitáros Radics Bélát.
Latinovits Zoltán az “izgága Jézusok” egyike volt; előadóestjének címe önmagára is utalt. S az izgága Jézusokat a kajafások rendre megfeszíttetik a pilátusokkal…
“Hányszor vágytam vissza a handa-bandázó szervezetlenségből, a művészi körökből a krisztusi műhelybe, az ősi céhbe, ahol a tudás szab rangsort, ahol tiszta és emberséges minden.” - írta egyszer.
Latinovits nem akart mást, csak alkotni; igazán, nagyot.
Őstehetség volt!
Eljátszotta Shakespeare Rómeóját, Thomas Mann Cipolláját, Krúdy Szindbádját, Örkény Őrnagyát.
És Latinovits szavalt: Adyt, József Attilát, Nagy Lászlót dörögte-súgta-imádkozta a lelkekbe, és - trianoni naivitás! - azt hitte, hogy az igazság legyőzhetetlen, azt hitte, hogy tehetsége felröpíti őt.
Elismerés helyett azonban rúgásokat, köpködést kapott. “Nacionalista indulatokat szít!” - pöszögték felé. “Összeférhetetlen!” - sziszegték a simulékonyak, a meglapulók, akik síkosak és hidegek, mint a hüllők.
Dőltére Tökmag Jankók lestek, és marták, ahol érték. Kigyűlölködték innen is, onnan is, fajtalankodó besúgók “kritikákat” írtak és írattak róla, amelyekben nem művészetét bírálták, hanem emberi mivoltában gyalázták és alázták.
Ezerkilencszázhetvenhat június negyedikén nem bírta tovább, negyvennégy esztendősen beteljesedett rajta a trianoni sors.
Valamikor játszotta ő Katona József Bánk bánját, a magyar drámairodalom abszolútját. A dráma valósággá vált, de  végül a merániak ölték meg a Nagyurat…
Latinovits Zoltán “meztelen lélekkel játszott”, és ebbe belehalt.
És Trianon folytatódik!
Hány magyar hérosznak kell még a silányságba belefulladva elbukni, hogy végre életre rázódjunk?