2009. január 22. csütörtök 15:41:33
Julius Evola báró, vagyis baron Giulio Cesare Evola minden idők legnagyobb bölcselője volt. Alábbi, 1968-ban megjelent írása nélkülözhetetlen az amerikai psziché megértéséhez. Magunk részéről nincs egyéb hozzáfűznivalónk az Obama-hisztériához.
Nemrégen olvashattuk az újságokban, hogy – bizonyos számítások szerint – 1970-re a New York-i Manhattan lakosságának felét a néger rassz képviselői teszik ki, és a New York belvárosát alkotó öt kerület lakosainak 28%-a színesbőrű lesz. Hasonló fejleményekre számíthatunk az Egyesült államok más városaiban és vidékein is. Egy elnégeresedésnek, egy keveredésnek vagyunk a tanúi, és annak, hogy a fehér rassz visszaszorulóban van a termékenyebb alsóbb rendű rasszokkal szemben.
Természetesen, a demokrácia szemszögéből ez a jelenség egyáltalán nem rossz – ellenkezőleg. Ismerjük az úgynevezett „faji integráció” élharcosainak ama buzgóságát és engesztelhetetlenségét, amelyet az Egyesült államokban tanúsítanak. A faji integráció szempontjából az elnégeresedés végül is kedvező folyamat. A „faji integráció” élharcosai egyébként nem csupán a rasszok teljes társadalmi összevegyüléséért harcolnak, és nem csupán azt akarják, hogy a négerek bármilyen közhivatalt betölthessenek (ezért voltaképpen arra is számíthatunk, hogy az Egyesült államok elnöke egyszer néger lesz), de azt sem tartják kivetnivalónak, hogy a négerek a fehér rassz vérével vérüket összekeverjék. Az efféle propagandának jellegzetes példája a „Mélyek a gyökerek” című dráma (értsd: a faji „előítéletek” gyökerei), amellyel kapcsolatban többek között az olasz rádió is úgy érezte, hogy többször elő kell adnia.
Tudjuk, hogy az „integracionistákkal” – akik az egalitárius demokrácia dogmájából ezeket a logikus, noha súlyosan aberráns következtetéseket vonják le, és akik, miközben szakadatlanul a szabadságról beszélnek, a fenti dogmából kiindulva egy erőszakos rendszerért harcolnak1 – még szembeszáll, különösen a déli államokban, néhány csoport. Ezek nem szándékoznak szabad utat engedni a néger rassz előretörésének és hazájuk „elnégeresedésének”, azonban nem vetnek számot ennek a jelenségnek az elterjedtségével, abban az értelemben, hogy csak az anyagi és tapintható aspektusát veszik észre. Nem látják, hogy Amerika mennyire „elnégeresedett”, nem pusztán demográfiai-faji értelemben, hanem elsősorban a kultúra, a viselkedés, az ízlés tekintetében, még akkor is, ha tényleges vérkeveredés nincs.
Az Amerikai Egyesült államokra joggal alkalmazták az olvasztótégely hasonlatot. Itt valóban olyan esettel találkozunk, amikor egy nagyon heterogén „prima matériából” olyan embertípus alakult ki, amelynek jellege nagymértékben egységes és állandó. A legkülönbözőbb népek fiai, ha Amerikába költöznek, ugyanazt a bélyeget kapják meg; ritka, ha két generáció után nem veszítik el szinte valamennyi eredeti jellemvonásukat, és nem reprodukálnak egy mentalitását, érzékenységét és viselkedési módját tekintve meglehetősen egységes típust: pontosan az amerikai típust.
De úgy látszik, ebben a vonatkozásban nem találóak az olyan elméletek, mint amilyeneket Frobenius vagy Spengler kidolgoztak. ők szoros kapcsolatot tételeztek fel egy civilizáció formája és a között a „lélek” között, amely a természeti környezethez, a „tájhoz” és az eredeti lakossághoz kötődik. Ha így volna, Amerikában lényeges szerepet kellett volna játszania a bennszülött elemnek: az indiánoknak, azaz a vörösbőrűeknek. A vörösbőrűek fajtája büszke volt; ennek a rassznak volt stílusa, méltósága, érzékenysége és vallásossága. Egy tradicionalista szerző, Frithjof Schuon, helyesen állapítja meg, hogy lényükben volt valami „sas- és napszerű”. és nem félünk kimondani: ha az ő szellemük – legjobb aspektusaiban és adekvát síkon érzékelhető mértékben rányomta volna saját bélyegét az „amerikai olvasztótégelybe” öntött anyagra, az amerikai civilizáció színvonala valószínűleg magasabb lett volna2.
Ezzel szemben – eltekintve a protestáns-puritán összetevőtől (amely az ószövetség fetisisztikus értékelése révén, a maga részéről nem kevés judaizáló eltévelyedésért felelős) – úgy tűnik, hogy éppen a néger elem, a maga primitívségében, adta meg az amerikai psziché meghatározó aspektusainak tónusát. Hát nem jellegzetes az a tény, hogy Amerikában, ha folklórról beszélnek, a négerekre hivatkoznak, mintha ők volnának az ország őslakói? Ezért tekintik az Egyesült államokban „amerikai folklór” ihlette klasszikus operának a zsidó Gerschwin híres „Porgy és Bess”-ét, amely kizárólag négerekről szól. Ugyanez a szerző kijelentette, hogy környezettanulmány céljából hosszabb időt töltött az amerikai négerek között.
De még szembeötlőbb és általánosabb a tánc- és könnyűzene jelensége. Igaza volt Fitzgeraldnak, aki azt mondta, hogy – egyik legalapvetőbb aspektusát tekintve – az amerikai civilizációt a dzsessz civilizációjának nevezhetjük, azaz egy elnégeresedett vagy négeresedő zene és tánc civilizációjának. Ezen a területen, a regresszió és az elprimitíviesedés útján, igen sajátos „vonzások és választások” vezették el Amerikát oda, hogy éppen a négerségből merítsen ihletet, mintha amikor frenetikus ritmusokat és formákat kerestek – mint a modern mechanikus és materiális civilizáció esetleg igazolható kompenzációit – nem találhattak volna sok fellelhető forrást Európában is. Más alkalommal hivatkoztunk Délkelet-Európa táncritmusaira, amelyek gyakran valóban dionüszosziak. De Amerika választott: a saját négerségéből és a kubai négerségből merített ihletet, és azután ez a fertőzés lassanként átterjedt minden országra.
Az amerikai psziché néger komponensét annak idején már a pszichoanalitikus C. G. Jung is észrevette. érdemes felidézni néhány megfigyelését:
„Ami az amerikaiak között engem nagyon meglepett, az a négerség nagy befolyása volt, pszichológiai befolyása, mert bizonyos vérkeveredésekről nem akarok beszélni. Az amerikaiak érzelmi kifejezéseit, elsősorban azt, ahogyan nevetnek, legjobban az amerikai újságok ama mellékleteiben tanulmányozhatjuk, amelyeket a társadalmi pletykának szentelnek. A nevetésnek ez az utánozhatatlan módja, ez a Roosevelt-féle nevetés, eredeti formájában az amerikai négereknél figyelhető meg. Az a jellegzetes járás – ernyedt ízületekkel, vonagló csípővel –, amelyet olyan gyakran látunk az amerikaiaknál, a négerektől származik3. Az amerikai zenét elsősorban a négerek ihletik. Az amerikai táncok néger táncok. A vallási érzelem megnyilvánulásait – az ébredési összejöveteleket, a „szent hempergőket” és más abnormális amerikai jelenségeket – nagy mértékben a négerség befolyásolja. általában az a szélsőségesen eleven temperamentum, amely nem csupán a base ballban nyilatkozik meg, hanem főként a verbális kifejezésmódban – a locsogásnak az az állandó, parttalan áradata, amely az amerikai újságokat jellemzi –, ennek figyelemreméltó példája. Ez minden bizonnyal nem a germán törzsekhez tartozó elődök öröksége, hanem a néger falu fecsegésére hasonlít. Az intimitás szinte teljes hiánya és a mindent elnyelő kollektív élet a nyitott kunyhókban folyó primitív életre emlékeztetnek, ahol a törzs valamennyi tagjának teljes összevegyülése uralkodik.”
Több hasonló megjegyzés után Jung végül feltette a kérdést, hogy az újvilág lakóit európaiaknak tekinthetjük-e még. Ezt a kérdést valóban fel kell tennünk.
Arról a brutalitásról, amely az amerikaiak letagadhatatlan vonásainak egyike, joggal mondhatjuk, hogy néger jellegű. Annak boldog napjaiban, amit Eisenhower nem átallott „európai keresztes hadjáratnak” nevezni, és a megszállás első napjaiban megfigyelhettük ennek a brutalitásnak tipikus formáit, akkor is, ha láttuk, hogy ezen az úton a „fehér” amerikaiak olykor messzebbre mentek, mint néger bajtársaik, akikkel egyébként, más szempontból, gyakran osztoztak az infantilizmusban.
általában: a brutalitást kedvelő ízlés, úgy látszik, immár az amerikai közgondolkodás szerves részévé lett. Igaz, hogy a legbrutálisabb sport, az ökölvívás, a box Angliában született, de az Egyesült államokban fejlődött a legaberráltabb irányba, és itt vált ama kollektív fanatizmus tárgyává, amely azután más népekre is átterjedt. Ami az öklözés és a legvadabb verekedés iránti vonzódást illeti, elég különben, ha megnézünk néhány amerikai filmet, és elolvassuk az amerikai ponyvairodalom néhány alkotását: a mindennapos öklözés ezek állandó témája, nyilvánvalóan azért, mert ez felel meg az óceánon túli nézők és olvasók ízlésének, akik számára, úgy látszik, ez az igazi férfiasság jelképe. Az amerikai becsületkódex ezzel szemben minden másnál jobban a nevetséges európai ócskaságok közé utalta azt, hogy ügyeket, ha tettlegességre kerül sor, szigorú szabályok szerint intézzenek el, nem pedig a puszta kéz és ököl nyers és primitív erejével – ahogy ez a hagyományos párbajban történt. Nem szükséges hangsúlyoznunk az éles ellentétet e között az amerikai jellemvonás és az angol gentleman-magatartás egykori ideálja között, pedig az angol elemnek mégiscsak volt némi szerepe az Egyesült államok eredeti lakosságának kialakításában.
A modern nyugati embert – aki nagy mértékben regresszív típus – különböző aspektusaiban a teknősbékához hasonlíthatjuk: amennyire „kemény” külső magatartásában mint a tett embere, mint gátlástalan vállalkozó, mint szervező és így tovább, annyira „puha” és következetlen belső szubsztanciája szerint. Nos, ami az amerikaiakat illeti, ez kiváltképpen igaz, amennyiben ő képviseli a végletekig vitt deviáns nyugati típust. ám itt a négerek iránti affinitásának egy másik esetével találkozunk. Egy kibicsaklott szentimentalizmus, egy banális pátosz – kiváltképpen az érzelmi kapcsolatokban – az amerikaiakat közelebb hozza a négerekhez, mint a valóban civilizált európaiakhoz. Ezt illetően számos tipikus amerikai regényből és – ismételjük meg – dalból könnyen vonhat le a megfigyelő nem kétséges következtetéseket – és akkor még nem szóltunk a moziról és a magánélet mindennapjairól.
Azt, hogy az amerikaiak erotizmusa egyszerre túlfűtött és – technikailag szólva – primitív, különösen az Egyesült államok-beli lányok és asszonyok fájlalják. és ez ismét konvergál azzal, ami a néger rassz sajátja: az az olykor megszállottságig menő szerep, amelyet az erotizmus és a szexualitás a négereknél kezdettől fogva betöltött, náluk is a primitivizmussal társult. A négerek – nem úgy, mint a keletiek és az ókori nyugati világ, de más népek is – sohasem ismertek egy olyan ars amatoriát, amely méltó volna erre a népre. A négerek felmagasztalt nagy szexuális teljesítményei valójában csak durva, mennyiségi, priaposzi jellegűek.
Az amerikai primitivizmus egy másik lényeges aspektusa a „nagyság” fogalmával kapcsolatos. Werner Sombart szerencsésen fogalmazott, amikor ezt mondta: they mistake bigness for greatness. Ezt a kifejezést így fordíthatnánk: összetévesztik a materiális nagyságot az igazi, spirituális nagysággal. Nos, ezzel a vonással nem találkozunk minden nem-európai vagy színes népnél. Például egy régi nemzetségből származó hiteles arabot, egy vörösbőrűt, egy távol-keletit nem nyűgözi le túlságosan az, ami csak látszólagos, anyagi, mennyiségi nagyság – beleértve azt, ami a gépekhez, a technikához és a közgazdasághoz kapcsolódik. (Természetesen, itt el kell tekintenünk a már europizált elemektől.) Ehhez egy olyan valóban primitív és gyermeteg fajtára volt szükség, mint a néger. Nem túlzás azt állítani, hogy az az ostoba büszkeség, amelyet az amerikaiak a látványos „nagyság”, és civilizációjuk teljesítményei iránt éreznek, szintén a néger psziché egyik diszpozícióját tükrözi.
Ebben az összefüggésben megemlíthetjük azoknak az ostobaságoknak az egyikét is, amelyet gyakran hallunk ismételni: az amerikai „fiatal rassz”. Ennek kimondatlan korroláriuma az, hogy övé a jövő. A helyzet az, hogy egy rövidlátó tekintet könnyen összetévesztheti a valóságos ifjúság vonásait a regresszív infantilizmuséival. Egyébként ha a tradicionális koncepciót szigorúan követjük, a perspektíva megfordul. A látszat ellenére a modern népek, akik a legkésőbben jöttek, és akik a leginkább eltávolodtak az eredettől, nevezhetők a legöregebb, hanyatló népeknek. Ez egyébként olyan szemlélet, amely az élő szervezetek világára is érvényes4. Ez megmagyarázza az állítólag „fiatal” népek – a legkésőbben jött népek – paradox találkozását a valóban primitív népekkel, amelyek mindig kívül maradtak a nagy történelemből; megmagyarázza a primitivizmus iránti vonzódást és a primitivizmushoz való visszatérést. Erre már rámutattunk, amikor arról beszéltünk, hogy az amerikaiak – igazi vonzalmaiknak megfelelően – a néger és a szubtrópusi zenét választották; de legújabban ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a kultúra és a művészet más területein is. Itt hivatkozhatunk arra is, ahogyan Franciaországban a „haladó” exisztencialisták, értelmiségiek és művészek felértékelik a „négritude”-öt.
Egyébként mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az európaiak – és a nem-európai magas civilizációk epigonjai – a maguk részéről a primitívnek és a provinciálisnak ugyanezt a mentalitását mutatják, amikor Amerikát csodálják, amikor alávetik magukat az amerikai befolyásnak, amikor ostobán és lelkesen elamerikaisodnak, mert azt hiszik, hogy így tartanak lépést a haladással, így bizonyítják be, hogy elméjük szabad és nyílt.
A lépéstartásra irányul a néger társadalmi és szociális „integracionizmus” is, amely Európában is kezd elterjedni, és amelyet egy alattomos akcióval még Olaszországban is támogatnak, különösen az importált filmek és a televízió révén. Az előbbiekben a négerek és a fehérek összekeverve jelennek meg olyan társadalmi szerepekben, mint a bíróé, a rendőré, az ügyvédé stb. Az utóbbiak néger táncosnők és énekesek, akik fehérekkel szerepelnek együtt, hogy a nagyközönség lassanként hozzászokjon a keveredéshez, és elveszítse a rassz iránti természetes érzékenységének minden maradványát és a távolság iránti minden érzékét. Az a fanatizmus, amelyet olaszországi szereplései során ama formátlan hústömeg váltott ki, aki a néger Ella Fitzgerald, annyira szomorú jelenség, mint amennyire jellemző. Ilyen az a tény is, hogy a néger „kultúra”, a négritude legnyíltabb magasztalója egy német, Jahn Janheinz, Muntu című könyvében. Ezt egy tisztes, régi kiadó adta ki Németországban (az árja rasszizmus hazájában!), és egy baloldali olasz kiadó, az Einaudi sietett lefordítani és két kiadásban közreadni. Ez az őrült könyv azt állítja, hogy a néger „kultúra” lenne a nyugati „materialista civilizáció” meggyógyításának legjobb eszköze…
Az amerikai vonzódásokat és választásokat illetően még egy pontra szeretnénk kitérni. Mondhatjuk: ha az Amerikai Egyesült államokban van valami, amiről úgy látszott, hogy meggyógyítja a társadalmat, és okot adott a reménységre, az az új generáció volt, amely egy lázadó, anarchista, antikonformista és nihilista exisztencializmus zászlóvivője lett: a beat generáció, a beatek, a hipsterek és társaik. Nos, a négerekkel való fraternizálás és a néger dzsessz valóságos vallása, a szándékos keveredés a négerekkel (szexuálisan is), mint ennek a mozgalomnak egyik aspektusa, jellegzetesek. Egyik híres cikkében Norman Mailer – aki a mozgalom egyik vezető képviselője volt – egy szintre hozta a négert és a kérdéses generáció embertípusát, amikor az utóbbit egyenesen the white Negróként, azaz a „fehér négerként” határozta meg. Ebben a vonatkozásban Fausto Gianfranceschi nagyon helyesen írta: „Annak az igézetnek, amelyet a Mailer által leírtak szerint a néger »kultúra« gyakorol, rögtön felfedezhetjük egy – tiszteletlen – párhuzamát ama benyomásnak, amelyet a századfordulón Friedrich Nietzsche keltett. A kiindulópont ugyanazon vágy, hogy a vitális és exisztenciális elem közvetlen tudati megragadásával minden konformis kövületet törjünk össze; de miféle ez, ha a négert, ahogy ma megjelenik, a dzsesszel és a szexuális orgazmussal az »übermensch« piedesztáljára emeljük!”5
Pour la bonne bouche, egy egyáltalán nem banális amerikai író, James Burnham figyelemreméltó vallomásával fejezzük be (Az idézet a The Struggle for the World című műből való): „Az amerikai életben a meztelen brutalitás vonásai vannak jelen. Ezek a vonások megnyilatkoznak mind belföldön – a lincselésekben és a gengszterizmusban –, mind külföldön – a katonák és a turisták nagyképűségében és elvetemültségében. Az amerikai mentalitás fejeződik ki a minden más nép és minden más kultúra iránti megértés hiányában. Sok amerikai sajátja az eszméknek, a hagyományoknak, a történelemnek alsóbb néposztályokra jellemző megvetése. Ezt a materiális haladáshoz kötődő apró dolgok miatti gőg kíséri. Egy amerikai rádióállomás hallgatása után ki tudja elfojtani a borzongást, ha arra gondol, hogy a (nem kommunista) társadalom túlélésének a világ elamerikaiasodása lenne az ára?” Ami, sajnos, bizonyos mértékben már elkezdődött.
Fordította: Ferencz Ernő
Jegyzetek
1. Az „integráció” erőltetése minden szabadságprincípium nyílt megsértése, és itt a „rassz” kérdése másodlagos. Soha nem tagadták meg egy családnak azt a jogát, hogy ne fogadja be és tartsa magától távol azokat az idegeneket, akik számára ellenszenvesek (bármi legyen is ennek az ellenszenvnek az oka); a nyilvános életben a négerekkel való keveredést azonban kikényszerítik, ironikus módon a szabadság nevében – egy egyoldalú szabadság nevében. Kárhoztatják a szegregacionistának nevezett rendszert – az apartheid rendszerét –, pedig ez az egyetlen ésszerű rendszer, amely senkinek sincs kárára: hogy mindenki maradjon otthon, az övéi között. Van valami hallatlan abban, hogy a „haladás” mit tehetett az elkorcsosult fehér rasszal: az angolok, akik nemrégen még gyakorlatilag szélsőséges rasszisták voltak, és úgy vélték, hogy a Csatornán túl szinte egy másik emberiség él; akik gyarmataikon fennhéjázó módon még az ő kultúrájuknál magasabb rendű, évezredes civilizációk „színes” képviselőit is távol tartották maguktól (Indiában, Kínában stb.), az „antikolonialista” őrületet követve – e sorok írása idején – arra kényszerítették Rodéziában élő honfitársaikat, hogy szakadjanak el a Nemzetközösségtől. Szankciókat vetettek be ellenük, mert nem voltak hajlandók megadni a feltétel nélküli és azonos demokratikus választójogot a néger lakosság tömegeinek, ami azzal járt volna, hogy kikergették volna őket arról a földről, amelyet egyedül ők civilizáltak.
Ami az Egyesült államokat illeti, hogyha az integracionistákat valóban a bűnösség érzése mozgatná, amelyet azokért a sérelmekért éreznek – ahogyan azt némelyek szeretnék hinni –, amelyeket a korábbi rabszolgatartó rendszerben követtek el a négerek ellen – mintha a sok fehér vér, amely a testvérgyilkos polgárháborúban kiömlött (ezt hivatalosan a négerek szabadságáért vívták), nem lett volna elég –, miért nem azt követelik, hogy az Egyesült államok ötven állam közül ürítsenek ki és adjanak fel egyet, azután pedig költöztessék ide az Egyesült államok minden négerét, hogy igazgassák magukat, és csináljanak, amit akarnak, anélkül, hogy bárkit is zavarnának vagy megrontanának.
2. Egy intellektuális igényekkel fellépő irodalmár, Salvatore Quasimodo, az itt kifejtett „rasszista” eszméket kárhoztatva többek között ellentmondással vádolt bennünket, mert miközben a négerek ellen foglalunk állást, elismerjük az indiánokat. Quasimodo nem is sejti, hogy egy „egészséges rasszizmusnak” semmi köze nincs a „fehér bőr” iránti elfogultsághoz. Lényegében egy értékhierarchiáról van szó. Ennek alapján mondunk „nem”-et a négerekre, mindarra, ami néger, és a néger fertőzésekre. (A néger rassz ebben a hierarchiában alig áll az ausztrál bennszülöttek felett. Egy morfológiai kategorizálás szerint mindkét rassz „éjszakai” és „tellurikus”, szemben a „nappali” rasszokkal.) Ezzel szemben nem habozunk minden további nélkül elismerni, hogy a hinduk, kínaiak, japánok felső rétegei és néhány arab törzs – noha bőrük nem fehér – felette állnak a „fehéreknek” – különös tekintettel arra a leépülésre, amelyen a fehér rassz a merkantilisztikus-gyarmatosító terjeszkedés korában keresztülment.
3. Ehhez hozzátehetjük az amerikai komikusok és varietétáncosok mozdulatainak és mozgásmódjának abszolúte néger jellegét.
4. Valójában ez eredetekhez való periodikus visszatérés az, ami „fiatalságot” ad.
5. Természetesen itt a nietzscheanizmusnak csak egyetlen aspektusát vettük tekintetbe. Hogy milyen tájékozatlanság uralkodik ebben az amerikai exisztencializmusban, azt abból a tényből láthatjuk, hogy egyrészt felvállalták a négerek ügyét, másrészt sokakat közülük a zennek, ennek a távol-keleti ezoterikus iskolának a transzcendenciája vonzott.
