Július 22-én lesz 9 éve, hogy meghalt az ápám. Kivételesen tehetséges és nagyszerü ember volt…, amilyen lenni akarok. Hiányzik…, néha majdnem úgy mintha csak ma történt volna. Azthiszem azon a napon tíz évet öregedtem…
Emlékszem amikor haldoklott mit mondott az általános iskolás osztályfönököm: ” A sírás a gyengeség jele..” mindezt úgy, hogy fél évvel korábban költöztem el az ányámtól, akivel egyáltalán nem voltam beszélőviszonyban, az ápám haldoklik és nem tudjuk holnap lesz e mit ennünk…Hosszú évekig nem tudtam sírni.

“Mert én nem engedhetem meg az önsajnálatot, én nem lehetek gyenge”…. idővel ez adott mindig újra erőt a következő naphoz, felnőttnek kellett lenni…, ha bennem nem volt tartás a körülöttem lévő felnőttekben sem volt, és “ha bennük nincs, akkor mi lesz holnap?”

A halála után három évvel egy napon rádöbbentem, hogy már nem emlékszem az arcára. Ha álmomban ott van akkor sincs arca, nincs teste csak tudom, hogy …

Rettenetes fölkeklni reggel,

száz kézzel húz vissza az ágy;

folytatni kellene a tengert,

a puha, édes éjszakát.

Rettenetes fölkelni reggel

és élni megint józanon.

Pillámon tűszúrások égnek

s meggyógyulnak, ha lehunyom.

Minden porcikám visszavágyik

oda, ahol nincs öntudat.

Egyszer már csupa kényelemből

meg kéne ölnöm magamat.

- Meg hát!-morgom (s felébredek rá),-

meg hát, hisz oly fáradt vagyok!

Mit szólna, ha húznák a sírból,

mit szólna hozzá egy halott?!

Mit szólna!–És már talpra ugrom,

eh, mindegy, gyorsan fürdeni,

még a kabátot, hol az órám?

egész jó ez a reggeli…

De az szörnyű volt, szörnyű mégis

az a felkelés, az az ágy!

S nyújtózkodva nézek utánad,

álom, te boldog túlvilág.