The Spider and the Fly

Will you walk into my parlour?” said the Spider to the Fly,
‘Tis the prettiest little parlour that ever you did spy;
The way into my parlour is up a winding stair,
And I’ve a many curious things to shew when you are there.”
Oh no, no, ” said the little Fly, “to ask me is in vain,
For who goes up your winding stair can ne’er come down again.”

“I’m sure you must be weary, dear, with soaring up so high;
Will you rest upon my little bed?” said the Spider to the Fly.
“There are pretty curtains drawn around; the sheets are fine and thin,
And if you like to rest awhile, I’ll snugly tuck you in!”
Oh no, no, ” said the little Fly, “for I’ve often heard it said,
They never, never wake again, who sleep upon your bed!”

Said the cunning Spider to the Fly, ” Dear friend what can I do,
To prove the warm affection I ‘ve always felt for you?
I have within my pantry, good store of all that’s nice;
I’m sure you’re very welcome — will you please to take a slice?”
“Oh no, no, ” said the little Fly, “kind Sir, that cannot be,
I’ve heard what’s in your pantry, and I do not wish to see!”

“Sweet creature!” said the Spider, “you’re witty and you’re wise,
How handsome are your gauzy wings, how brilliant are your eyes!
I’ve a little looking-glass upon my parlour shelf,
If you’ll step in one moment, dear, you shall behold yourself.”
“I thank you, gentle sir, ” she said, “for what you ‘re pleased to say,
And bidding you good morning now, I’ll call another day.”

The Spider turned him round about, and went into his den,
For well he knew the silly Fly would soon come back again:
So he wove a subtle web, in a little corner sly,
And set his table ready, to dine upon the Fly.
Then he came out to his door again, and merrily did sing,
“Come hither, hither, pretty Fly, with the pearl and silver wing;
Your robes are green and purple — there’s a crest upon your head;
Your eyes are like the diamond bright, but mine are dull as lead!”

Alas, alas! how very soon this silly little Fly,
Hearing his wily, flattering words, came slowly flitting by;
With buzzing wings she hung aloft, then near and nearer drew,
Thinking only of her brilliant eyes, and green and purple hue –
Thinking only of her crested head — poor foolish thing! At last,
Up jumped the cunning Spider, and fiercely held her fast.
He dragged her up his winding stair, into his dismal den,
Within his little parlour — but she ne’er came out again!

And now dear little children, who may this story read,
To idle, silly flattering words, I pray you ne’er give heed:
Unto an evil counsellor, close heart and ear and eye,
And take a lesson from this tale, of the Spider and the Fly.

Mary Howitt

 Hurt

“Ha valakinek meghal az apja, kisebb lakásba költözik, eladja a feleslegessé vált holmikat, újsághírdetést fogalmaz, és még a temetés napján is a lakáscserével foglalkozik”

“Ha az ember szívbajos-mondta Anya, és közben hullotak a könnyei-, és főleg orvos, aki tudja mivel jár ez a betegség, értelmesebben él, nem dolgozza agyon magát, nem szív el naponta ötven cigarettát, és többet gondol a családjára. Ezentúl igazán jobban kellene tanulnod, mert most nehezebb lesz az élet.”

“Milyen rossz lehet szegény Anyának, hogy Ő nem stimmel!”

“Hogy is mondta Apa? Harmadikos volt talán, akkor kezdte hozni a gyengébb bizonyítványokat. Anya elképedve forgatta a kiskönyvet, Apa meg elnevette magát, csóválta a fejét és azt mondta: “Nem stimmel a gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem.”

“Miért nem boldogul ez jobban?-kérdezte egyszer vacsora közben Anya. - Sose engedem el készületlenül, én magam kérdezem ki tőle a leckét mindennap.”-”Nem ér rá-felelte Apa, és vett még egy kis salátát-, most születik a lelke.”
“Az ember csak gyűjti magában az emlékeket, amelyek Apáról maradtak, mint Marianne meg Dóra a bélyeget. Apa nem szégyelte őt soha,…”

“Zsófi nem tudott ajándékozni, a perselyét egy szóra kiürítette, ha arról volt szó, hogy örömetszerezzen valakinek, de sose bírt megszólalni, csak nyújtogatta  vörösre gyúlt arccal az ajándékát, és pici korában, ha közöntőverset tanítottak neki, eldobta a virágot, és sírva fakadt, mikor már a szavalásra került volna a sor.”
“…Anya szavakat várt tőle, vagy legalábbis verset, s ő mind odaadta volna a vérét Anyának, ha azzal meggyógyíthatta volna valami betegségől, de szavalni szégyelt, prózában sem bírt arról beszélni, mennyire szereti Anyát.”
“Zsófikának, sajnos, fejletlen az érzelmi élete.”
“Apa este, mikor leült mellé, nem beszélt a zsebkendőről. Nagyapáról beszélt, akit Zsófi nem ismert, milyen kemény ember volt, kevés szavú, szigorú, s mikor Nagymama olyan nagyon beteg lett, egyszer csak sírva fakadt az ágyánál….Nagymama meg felnézett, és mérhetetlen csodálkozzással azt kérdezte Nagyapától: “Hát te szerettél engem, János?”
“Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük-mondta Apa-, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértésék…”
“Év végén, mikor már hat közepese volt, Apa azt mondta Anyának:”Most aztán én veszem elő!”- “Ugyan- felelte Anyu, de most nem tiltakozott-, mikor lesz neked arra időd?”- “Semmikor-mondta Apa-, nem tanulni akarok én vele, csak megmagyarázom neki, hogy mit csináljon.”- “Sok szerencsét!”- fordult el Anya rosszkedvűen. Ez volt az egyetlen ígéret, amit Apa nem tartott meg, pedig mennyire várta, hogy megtudja valakitől, mit kell tennie ahhoz, hogy ő stimmeljen.”
“Mostmár nem fogja megtudni soha. Pedig Apa gondolt rá, élete utolsó percében is rá gondolt….miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: “mondják meg Zsófikának.”
“Velünk valami borzasztó dolog történt-gondolta Zsófika-, veled is meg velem is.” Vajon Anya megérti, miért nyitott be most hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül, mintha mindegyikük maga van a szobában?
Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá és eszébe se jut, hogy adogassa a könyveket…”
“Vizsga előtt eltűnt az osztálykulcs, Taki volt a napos, Takács Éva nem
találta  a helyén.

“Miért nem kerested jobban?- kérdezte Márta néni….” “Olyan nincs, hogy
az ember ne találjon meg valamit, ha nagyon keresi.
Apa üzenni akart neki valamit. Talán a hiányzó félmondat is megvan valamerre. Meg kellene keresni.”( Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának)

“Sokszor előfordult már életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez talán a legkínzóbb érzés, amit átélhetünk: a tanácstalan, cselekvésképtelen düh. A katonát harc közben ért vágás fájdalma nem mérhető ahhoz a kínhoz, amit a fogoly érez, ha korbácsütés éri. Még ha nem is sérti fel testét, a lelkébe belehasít.

Élete folyamán egyszer vagy másszor mindenki foglya  lesz saját magának vagy a környezete elvárásainak. Olyan teher ez, amit mindenki hordoz, mindenki megvet, de kevesen tudnak elszabadulni tőle.”

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos pátbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtozó gyanakvást

elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

(Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen)

“Nem szeretem,ha megindítanak; az akarat

izgalomba jön; s a tett

Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami

mesterkéltért,

A szív sérelméért s valami törvénytelen

processzusért;

Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű

kötelesség-fogalmainkkal.”