A telefonban egy idős rekedt női hang, azt kéri, hogy nézzem meg a következő Juhász  Gyula verset, mert  elfelejtette:

Milyen volt…

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Felolvastam neki, közben végig mondta velem a verset, majd megköszönte, és bocsánatot kért, hogy ne haragudjak.